Ilyen adat például a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával kiadott Fauna Hungariae (Magyarország állatvilága) sorozat Cincérek kötetében egy Anisarthron barbipes (magyar neve nincs) nevű cincér érdi előfordulására történő utalás. A 70-es évek elejétől megkezdett kutatásunk eredményeképpen ennek a meglehetősen ritka bogárnak a tenyészését meg tudtuk erősíteni. Kis számban bár, de rendszeresen rajzik a Kossuth Lajos utcát szegélyező öreg diófákon.
 
A hiányos irodalmi adatok miatt Érd állatvilágának áttekintésekor szinte csaknem teljesen saját gyűjtési és megfigyelési eredményeinkre kell támaszkodnom.

A nagyszámú féregtörzsből csupán a gyűrűsférgekről ejtünk néhány szót. Ide tartoznak a földigiliszták és a piócák. A kerti munka során, ásáskor, palántázáskor kerül a szemünk elé a közönséges földigiliszta (Lumbricus terrestris). Színe barnásvörös, teste kissé lapított, hossza akár a 30 centimétert is elérheti. Éjjel tevékenykedik, ilyenkor a talaj felszínére is feljön. Ha sötétedés után egy frissen ültetett ágyást zseblámpával megvilágítunk, akár meg is pillanthatjuk őket. Igaz, a fény hatására villámgyorsan húzódnak vissza járataikba. Főleg bomló szervesanyagokkal táplálkoznak, de nem vetik meg a friss, zsenge leveleket sem. Ezeket föld alatti járataikba a földfelszínről húzzák be. Előfordulhat, hogy az újonnan telepített saláta ágyásokban akár kárt is okoznak.
 
Sokkal kisebb, élénkvörös, mozgékony a trágyagiliszta (Eisenia foetida). Ha valahol a kert sarkában gyűjteni kezdjük a komposztálásra szánt szervesanyagot, és ezt konyhai hulladékkal, rothadó gyümölcsökkel stb. nedvesen tartjuk, a trágyagiliszták hamarosan megjelennek.Rövid időn belül pedig úgy elszaporodnak, hogy százszámra, ezerszámra fognak nyüzsögni benne. Hasznos is a szolgálatuk, hiszen a szerves anyagok lebontásából tevékenyen kiveszik a részüket.
 
Azokban az elvezető árkokban, amelyekben tartósan víz van, vagy amelyek - például Postástelepen vagy Tusculánumban - kicsiny források vizét gyűjtik össze és terelik tovább, a piócák is rendszeresen jelen vannak. Két fajjal találkozhatunk leginkább, az orvosi piócával (Hirudo medicinalis) és a lónadállyal (Haemopis sanguisuga).
 
Az orvosi pióca háta sötét olajzöld, vöröses vagy narancssárga hosszanti foltsorokkal, a lónadály háta sötétbarna, vagy fekete rendszerint teljesen egyszínű. Nagyjából azonos méretűek, akár arasznyira is megnőhetnek. A két faj életmódjában jelentős eltérés van, az orvosi pióca élősködő, magasabbrendű, állandó testhőmérsékletű állatok (és az ember ) vérét szívja, a lónadály ragadozó, vért egyáltalán nem szív.

A puhatestűek hazánkban is élő két osztályából Érdről néhány kagylófajt és több csigát sikerült eddig kimutatni.
 
A kagylók a Duna lakói. Sajnos az egyre szennyezettebb folyó mind kevésbé tudja biztosítani életfeltételeiket.
 
Ha egy egy áradás után a víz gyorsan visszahúzódik, a fövenyes vagy sóderes parton a kinnrekedt kagylók pusztuló tetemeit láthatjuk. Könnyen megállapíthatjuk, melyik él még közülük, mert az élők záróizmaik segítségével a kagylóhéjakat többé-kevésbé mindig összehúzva tartják, az elpusztult kagyló rugalmas sarokpántja viszont - az izomműködés hiánya miatt - a kagylóhéjakat szétfeszíti.
 
Az ófalusi Duna szakasz parti sávján eddig a tompa folyamkagyló (Unio crassus), a folyamkagyló (Unio tumidus) és a vándorkagyló (Dreissena polymorpha) héjai kerültek elő. A két előbbi laposteknőjű, tíz centiméteresre is megnövő nagy teknőjű puhatestű. A vándorkagyló jóval kisebb, 3-4 centiméteres, teknőjének körvonala egy megtört háromszöghöz hasonlít. Általában csoportokban telepszik meg. A múlt század elejétől jelent meg nálunk, a Fekete tenger felől érkezett. Ma már a Balatonban is tömeges.
 
A csigák néhány faja vízicsiga, a többség a szárazföldön él.
 
A vízicsigák közül a Duna ritka, védett csigája a pettyes csiga (Fagotia esperi). Háza karcsú, megnyúlt, apró vörösbarna pettyek díszítik. A vízben lévő köveken bukkanhatunk rá. Nagyon megritkult, néhány éve még hosszas keresés után találtunk néhány példányt, kérdés, napjainkban vajon sikerülne-e akár egyet is fellelni közülük.
 
Sajnos a természetes vízi élőhelyek visszaszorulása a puhatestű állományt is megtizedelte. Érdliget vízinövényekkel sűrűn benőtt kis tavaiban és mocsaraiban a közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata) és a fialló csiga (Viviparus contectus) élt. Mai előfordulásuk bizonytalan. A Duna mentén a többé-kevésbé állandóan vízborította mocsarakban és az elvezető árkok, kanálisok növényzettel dúsan benőtt vizeiben az oldalról lapított házú nagy tányércsiga (Planorbarius corneus), az éles csiga (Planorbis planorbis) valamint a nagy mocsárcsiga (Lymnaea stagnalis) fordul elő. A Duna finomsóderos parti szakaszáról a kavicscsiga (Lithoglyphus naticoides) is előkerült.
 
Az ártéri erdő többnyire nyirkos talaja és a sűrű aljnövényzet számos szárazföldi csiga számára nyújt otthont. Egyik leggyakoribb közülük a márványozott csiga (Helicigona arbustorum). Szinte mindenütt ott van, egyes években olyan sok van belőlük, hogy az erdei séták alkalmával, akárhogy is vigyázunk, szinte minden lépésünk alatt reccsenek a széttaposott csigaházak. A háza sötétbarna, fénylő márványfoltos, az állat teste pedig fekete.

A fűzes-nyáras puhafa erdőkben, hatalmasra nőtt éti csigákkal (Helix pomatia) is találkozhatunk.Ezek valóban díszei fajuknak, 6-7 centiméteres átmérőjű házaik óriásiak. Az éti csiga azonban nemcsak itt, de városszerte elterjedt és noha védett faj, el kell ismerni, a kertekben számtalan esetben okoz károkat. Egyes esős években ugyanis tömegesen elszaporodhat. A csigapeték apró borsószemre emlékeztető világos gömböcskék, amelyeket az állat kövek alá, nyirkos avarba rak le.
 
Ugyancsak a nedves élőhelyek tipikus csigája a borostyánkőcsiga (Succinea putris) is. Háza 15-30 mm magas, hosszúkás, tojásdad, az utolsó kanyarulat jóval nagyobb többinél, erősen kitágult, jókora szájadékkal. Fala igen vékony, áttetsző, sárgás-vöröses, a borostyánra emlékeztető. Rendszerint a sásfélék, egyéb vízinövények levelein mászkál. A kiszáradást a legkisebb mértékben sem viseli el. A hozzá nagyon hasonló karcsú borostyáncsiga (Succinea elegans) háza keskenyebb, mintegy feleakkorára nő csak meg.
 
Sokkal több, nagyjából egyforma kanyarulatból áll a bábcsiga (Pupilla muscorum) háza. Mérete nem nagy, alig fél centiméteres, szájadékában nagyítóval parányi fehér fogat látunk. Félig nedves élőhelyeken, korhadó növényi anyagok között, kövek alatt fordul elő.

A kifejezetten szárazságkedvelő csigák közül a tonnacsiga (Chondrula tridens) a kórócsiga (Helicella obvia) és a zebracsiga (Zebrina detrita) több helyen is előfordul. A tonnacsiga házának magassága a 15-18 mm-t is elérheti. Sárgás vagy barnás színű, szájadékában három fog van. Nagy számban található például az Érd-felső-Tárnok között húzódó vasútvonal töltésoldalában. A korócsiga egyik legközönségesebb érdi csigánk. Minden száraz, napos helyen előfordul, helyenként tömeges. Az állatok csak nedves időben mozognak, szárazság esetén a talajról a növényeken magasra mászva, házaikba húzódva várják az eső érkezését. Egy-egy katángkórón vagy az utcára kiültetett gyümölcsfacsemetén akár több száz csiga is összgyűlhet. Háza jellegzetesen lapos, korongszerű, alapszíne krétafehér szürkés árnyalattal, hosszában futó barnás csíkokkal. A csigaházak átmérője 10-12 mm. A zebracsiga csak a Fundoklia-völgy környékén fordul elő nagyobb számban. Házának magassága 20-29 mm, alakja megnyúlt, szájadéka belül barna, pereme fehér. Elhalt növényi részekkel táplálkozik. Száraz időban is szívesen mászkál a magas mésztartalmú talajon és köveken.
 
Az éti csigáéra emlékeztető házalakú, de méretükben kisebb csigák közül a berki csiga (Bradybaena fructium) vizek partjain, bokros, ligetes területeken sokfelé él. Háza rendszerint egyszínű fehér, a kanyarulatok mentén barna varratcsík fut. A színe lehet sötétebb is, ritkábban sárgás- vagy vörösbarna árnyalatú. Hozzá hasonló, de némileg kisebb, a fehér szájadékú, mintegy 15-18 mm házmagasságot elérő kerti csiga (Cepea hortensis). A legelterjedtebb változatának a háza egyszínű sárga.Ismerjük azonban hosszában barnán csíkozott változatát is. A harmadik hasonló megjelenésű és elterjedt faj a pannon csiga (Cepea vindobonensis). Általában valamivel nagyobb, 15-24 mm házmagasságú, házának szine fénylő halványbarna, kerülete mentén pedig hosszanti barna csík fut. Szárazabb élőhelyeken, bokrok alatt, napos lejtőkön, kőkerítéseken él. Egy-egy eső után nagy tömegben találjuk őket.

Külön kell szólnunk a meztelen vagy csupaszcsigákról. Egyes években (ilyen volt 1999-ben az év elején csapadékban gazdag tavasz és nyár), rendkívüli módon el tudnak szaporodni és az általuk okozott kár is tetemes lehet a kiskertekben.
 
Mint a neve is mutatja, legtermetesebb közülük a nagy meztelencsiga (Limax maximus). Testhossza a 15-20 centimétert is elérheti. Lehet egyszínű is, legtöbbször azonban sötétbarna, vagy feketés, nagy fekete foltokkal. A ház körül pincékben, heverő deszkadarabok, fatuskók, kövek alatt bukkanhatunk rá. Látszólagos passzivitása azonban csak a nappali időszakra jellemző. Sötétedés után elevenné válik, viszonylag gyorsan haladva keresi fel a palántaágyásokat. Elsősorban friss növényi részekkel táplálkozik, ha ilyet nem talál beéri a korhadó. bomló növényi anyagokkal is. Áttelel, tavasszal a frissen ültetett salátaágyásokban egyetlen éjjel több tövet is teljesen elfogyaszthat. Nem sokkal marad el mögötte testméretben a szintén gyakori pincemeztelencsiga (Limax flavus). 10-13 centiméteresre nő meg, karcsúbb, világosabb vagy sötétebb sárgás, legtöbbször egyszínű. Kifejezetten éjszakai állat. Csak a teljes sötétedés után jön elő a föld alatti rejtekhelyéről. Rendszerint lyukakban, kutakban, vermekben, vízaknákban tölti a nappalt. Legtöbbször a pincékben tárolt zöldségfélékben, almában tesz kárt. Nemcsak azzal, hogy fogyasztja őket, hanem egyetlen éjjel, akár egy teli láda almát is összemászkálhat, maga mögött hagyva nem igazán gusztusos, vastag, sárgás nyálkáját.

A legtöbb bosszúságot azonban egy kicsi, mindössze 3-3,5 centiméteresre megnövő meztelencsiga, a kerti meztelencsiga ( Deroceras agreste) okozza. Karcsú teste sárgás vagy vöröses, néha apró foltokkal tarkázott. Szintén éjjel tevékenykedik, a nappalt követ alatt, a földben rögök között, lyukakban tölti. Alkonyattájban indul támadásra a veteményeskert ellen. Ha elszaporodik tarra rághat mindent. Különösen a saláta és a káposztafélék nincsenek biztonságban tőle.
 
A meztelencsigák ellen nehéz a védekezés. Az üzletekben kapható csigairtó csalétkek nagyon drágák és kis hatékonyságúak. Legjobb védekezési eljárás, ha rászánunk néhány estét, tíz óra után kimegyünk a kertbe és zseblámpafénynél végigvizsgáljuk a növényeket és egy erős csipesszel leszedegetjük a rajtuk táplálkozó csigákat. Ez egy nagyon munkaigényes, fárasztó eljárás, de hatékony. Az első két-három este, lehet, hogy több száz csigát is összeszedünk, az utána következő napokon éreszhetően csökkenni fog a számuk. Bevált az a módszer is, ha vizes, ócska zsákdarabokat terítünk le a földre az ágyások közelében. Nappalra a csigák ezek alá húzódnak, és napközben összeszedhetők.Fontos az is, hogy ősszel, a kerti munkák során ne kíméljük őket. ne elégedjünk meg azzal, hogy beássuk őket, mert így csak az áttelelésüket segítjük. Szedjük össze és semmisítsük meg őket.

A Földünkön élő állatok túlnyomó többségét az ízeltlábúőak teszik ki. Nemcsoda, ha Érd állatvilágának jelentős hányada is közülük kerül ki. Ismertebb csoportjaik a rákok, az ikerszelvényesek, a százlábúak és a rovarok.

A rákok közül legjellemzőbbek a nálunk főként szárazföldön élő ászkarákok. Az emberek nagy többsége nem is tudja, hogy a köznyelvben pincebogárnak nevezett, lapos, szelvényezett, szürkés színű lények valójában a rákok közé tartoznak. Méretük változó, a legnagyobbak a 18-20 mm-t érik el. Éjjeli állatok, a nappalt téglarakások repedéseiben, földön heverő gazkupacok, kövek alatt töltik. Szívesen húzódnak a sötét és nyirkos pincékbe. Néha a fürdőszobákban is megjelennek. Ha megijesztik őket gömbszerűen összetekerednek. Általában csoportosan fordulnak elő, lehet, hogy egy kő alatt 50-60 darabot is találunk, a mellette lévő kövek alatt pedig egyetlen egyet sem. Bomló szerves anyagokkal táplálkoznak. Kárt nem okoznak. A kertekben mindenfelé elterjedt a foltos pinceászka (Oniscus asellus), az érdes pinceászka (Porcellio scaber) és a szürke alapon sárgán mintázott közönséges gömbászka (Armadillidium vulgare)
 
A vízben élők rákok közül az időszakos pocsolyákban és az ártéri erdőben a tócsarákokat figyelhetjük meg. Ezek 1-2 centiméteres kis rákok, testük megnyúlt és szembeszökően sok lábuk van. Leggyakoribb a közönséges tócsarák (Branchipus stagnalis).
 
A sekély, többé kevésbé állandó vizekben ugyancsak a Duna mentén az ágascsápú rákok közé tartozó vízibolhák is előfordulnak. Egy-két milliméteresek, csápjuk hosszú, elágazó, annak segítségével ugrálásszerűen haladnak a vízben. Fontos haltáplálék a kis és a nagy vízibolha (Daphnia pulex és Daphnia magna).

Lapos vagy hengerestestű, megnyúlt ízeltlábúak. A magyar elnevezésük arra utal, hogy az evolúció során a testszelvényeik párosával összenőttek. Ezért, úgy tűnik, hogy az állat minden testszelvényén nem egy, hanem két pár ízelt láb van. Mivel testük hosszú, a lábaik száma nagyon sok. Találóan nevezte el őket a köznyelv ezerlábúaknak.
 
Feltűnően vékony, alig egy 1mm széles, világosbarna, a kertekben heverő, korhadó tuskók, fakéreg alatt élő karcsú vaspondró (Isobates varicornis) . A talajban nagyon elszaporodhat a televény vaspondró (Blanius guttulatus). Ez a faj sem szélesebb szine azonban világos, sárgás vagy fehér. A vaspondrók fontosak a növényi eredetű szerves anyagok lebontásában. Kárt nem okoznak.
 
Tűzifával a lakásba is behurcolhatjuk az érdi erdőkben is sokfelé előforduló lapostestű karimás ezerlábút (Polydesmus complanatus). Hossza mintegy 3 centiméter, 5 mm széles, teste húsz szelvényből áll.

Hát-hasi irányban lapított testű ízeltlábúak. Az ikerszelvényesekkel nem téveszthetők össze, mert testszelvényeiken mindig csak egy pár ízeltlábat találunk. A hazánkban élő 30 fajból Érden több is előfordul.
 
A kertekben kövek, építési törmelék, fatuskók alatt mindenütt fellelhető a barna százlábú (Lithobius forficatus). Mint a neve is jelzi, fényes vörösbarna. Első pár lába állkapcsi lábbá módosult és a táplálkozását segíti. Ezt a lábpárt sokan erős rágóknak vélik, és azt hiszik, hogy ezek a gyorsmozgású ragadozók az emberre is veszélyesek lehetnek. A hazai fajoknak méregmirigyük nincs, az avar alatt élő, az emberre ártalmatlan ragadozók.
 
Nagy riadalommal jár, ha a lakásokban megjelenik a légyölő pókszázlábú (Scutigera coleoptera). Melegkedvelő, déli fekvésű lejtőkön él, magam a szabadban még sosem találkoztam vele. Többször láttam azonban családi házak szobáiban, ahová a nyitott ajtón, ablakon keresztül megy be és általában magas a falon, vagy a mennyezeten állapodik meg. Teste 3-5 centimléter, lábai azonban nagyon hosszúak és ezért sokkal nagyobb benyomást kelt. Mivel szélsebesen iramodik egyik helyről a másikra, elfogni nehéz.Valójában nem is érdemes, mert apró rovarokkal táplálkozó, hasznos, az emberre teljesen veszélytelen, marni, harapni csípni nem tud.... Ha betéved hozzánk a nyitott ablakon keresztül kell az udvarra kitessékelni.
 
A százlábúakhoz tartoznak a talajban élő rinyák. Az ezerlábúakra emlékeztetnek, mert lábpárjaik száma sok, akár 85 is lehet. Testük hosszú, 6-7 centiméter. Földben, avarban gyakori a sárga földi rinya (Henia illyrica) és a sötétebb vörös rinya (Clinopodes flavidus).

Ma az evolúció csúcspontját jelentik, rendkívül nagy faj és egyedszámban népesítik be az egész Földet. Érthető, hogy Érden is számos fajjal képviseltek. Akadnak közöttük közönségesek és védett ritkaságok, olyanok is, amelyek jelenléte, tevékenysége hasznos az ember szempontjából, ám olyanok is, amelyek ellen rendszeres permetezéssel védekeznünk kell. Fontos, hogy ne vegyük egy kalap alá őket....Mert vannak ilyenek is ...és vannak olyanok is...
 
Az ősi típusú csoportok közül az ugróvillások avarban, mohapárnákban gyakran közönségesek. Ha ásás közben valamelyik évelő töve alól százszámra pattannak szét szabad szemmel alig látható parányi lények, az ugróvillások közül zavartunk meg valamilyen fajt. Csoportosan élnek, korhadó, bomló növényi anyagokkal táplálkoznak. Kerti földdel a lakásba, dísznövényeink cserepeibe is bekerülhetnek és elszaporodhatnak. Soha nem a növényen, mindig a talajon vagy a talajban élnek, ezért a levéltetvekkel ne tévesszük össze őket. Kárt nem okoznak.
 
Ugyancsak ősi típusú rovarok a pikkelykék. Mintegy centiméter hosszúra nő meg a szürke, fémfényű, egyszínű ezüstös pikkelyke (Lepisma saccharina). Szívesen telepszik meg lakásokban. Éjjel mozog. Ha éjszaka egy sötét helyiségben lámpagyújtáskor azt látjuk, hogy ezüstszürke, egy centiméter körüli "halacskák" száguldoznak szét és bújnak el villámsebesen a parketta szegélyléce mögé vagy egyéb repedésekbe, ezüstös pikkelykékkel van dolgunk. Növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, ezért nagyon szeretik a magas keményítőtartalmú tapétaragasztókat. Főleg lomtárakban szaporodhatnak el, esetenként a tapéta megrágásával károkat is okoznak...

A kérészek levegővel telt testű, törékeny felépítésű rovarok. Két pár szárnyuk van, ebből az első pár mindig nagyobb a másodiknál. További jellegzetességük, hogy potrohuk végén két hosszú fartoldalék van, és köztük még harmadik szálként végfonal is lehet. Általában 5-35 mm testnagyságú kis rovarok. Érden alig néhány fajuk került eddig elő.
 
A 8-10 mm-es elevenszülő kérész (Clë on dipterum) tavasztól őszig a vizes élőhelyeken többfelé is előfordul. Alkonyatkor rajzik, az utcai lámpák fényére is repül.

A szitakötők jól ismert, repülő rovarok. Rendszertanilag két alrendbe soroljuk őket. Az egyik alrendbe gyenge röptű, törékeny testű, kisebb fajok tartoznak, a légivadászok, amelyek a vizek mentét nem hagyják el. A másik alrendbe tartozó acsák erős felépítésűek, sebes röptűek, igazi légi kalózok.

A légivadászok rokonsági körébe tartozik az Érden csak szórványosan előforduló (De például már a Benta-patak mellett közönséges) sávos szitakötő (Calopteryx splendens). Teste fémfényű kék vagy zöld, a nőstények szárnya áttetsző fakóbarna, a hímeké színtelen, széles sötétkék harántsávval. Zöldes potrohszínű a sokfelé előforduló nagy foltosrabló (Lestes macrostigma) és a foltosszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus). Legközönségesebb a barna alapon világos mintás potrohdíszítésű erdei rabló (Sympecma fusca). Neve megtévesztő, mert egyáltalán nem ragaszkodik az erdőkhöz, sőt a rokonságától eltérően szívesen kóborol is. A gazosabb helyeken a magas gyomnövények között, a kertekben a bokrok közt is megjelenik. Az egyetlen hazai szitakötő faj, amelyik áttelel, ezért már kora tavasszal, az első meleg napsütések idején találkozhatunk vele.

A Duna menti mocsaras rétek lakója egyebek közt a kéksávos légivadász (Enallagma cyathigerum) és az apró légivadász (Ischnura pumilio).
 
A nagyobb szitakötők közül a karcsú acsák potroha hengeres. Nyár derekától alkonyattájban a kertekben is megjelenhet a szúnyogokra vadászó sebes acsa (Aeschna cyanea). Még októberben is repül. A hím és a nőstény röptében is könnyen megkülönböztethető, mert a hím potroha kék mintázatú, a nőstényé szerényebb, fakó sárgásbarna. Hasonlóan sokfelé repül a gyakori acsa (Aeschna affinis). Ritka kóborlóként Érden is megjelent már a védett lápi acsa (Anaciaeschna iosceles) és a nádi acsa (Aeschna mixta). Valamennyien termetes 6-8 centiméteres testhosszúságú szitakötők. Azonosításuk azonban csak az állatok tüzetesebb tanulmányozása után lehetséges.

A laposhasú acsák potroha hát-hasi irányban lapított. A Dunát szegélyező ártéri erdők tisztásain tavasz végétől repül a közönséges acsa (Libellula depressa) és a négyfoltos acsa (Libellula quadrimaculata). Előbbi potroha feltűnően széles, a nőstényeké sárga, a hímeké hamvaskék. Utóbbi potroha keskenyebb, szárnyain egy-egy jellegzetes fekete folttal.
 
A Duna-gát és a piac körüli gyengén szikesedő mocsárréteken sok ritka szitakötő tenyészik. Közülük az egyik a lángvörös színű déli szitakötő (Crocothemis erythraea). Gyakran hosszú időn keresztül egyáltalán nem látni, egyes években azonban gyakori. Ugyanitt repül egy másik érdekes, védett szitakötő faj, a pataki szitakötő (Ortethrum brunneum).
 
Ennek a rokonsági körnek legjellemzőbb képviselői a nyár második felétől az esetenként tömeges Sympetrum fajok. Szívesen kóborolnak, így azután városszerte megjelennek. Közös sajátosságuk, hogy a nőstények potroha sárgás vagy barnás színű, a hímeké piros vagy legalábbis pirosas. Legelterjedtebb az alföldi szitakötő (Sympetrum sanquineum). Hímjének potroha tűzvörös. Szívesen ülnek le kiemelkedő pontokra, szögesdrótkerítések huzaljaira, onnan figyelik a számukra zsákmányul szolgáló légy vagy szúnyognépséget. Hasonló megjelenésű az útszéli szitakötő (Sympetrum flaveolum), a sárgatorú szitakötő (Sympetrum meridionale) a gyakori szitakötő (Simpetrum striolatum) és a közönséges szitakötő (Sympetrum vulgatum) egyaránt.

Ősi típusú rovarrendet képviselnek a csótányok. Okkal-joggal örvendeznek közutálatnak, mert az érdi lakótelepen is megjelent közönséges vagy konyhai csótány (Blatta orientalis) kétségkívül nem kellemes lakótárs. Nemcsak kárt okoz azzal, hogy összerágja az élelmiszereket, hanem veszedelmes betegségeket is terjeszt. Lapított teste fényes fekete, a hím szárnyas, a nőstény szárnyatlan. A foltos avarcsótányt (Phyllodromica maculata) az érdi erdőkben is megtaláltuk. Ez a faj az embert kerüli, lakásokban nem telepszik meg.

A fogólábúak rovarrendjének egyetlen hazai képviselője a védett ájtatos manó (Mantis religiosa). Nevét jellegzetes testtartásáról kapta, első pár lába ugyanis fogólábakká módosult, ezért állandóan úgy tartja, mintha imádkozna. Régebben ezért imádkozó sáskának is nevezték, azonban nem sáskaféle, csak közeli rokonságban áll velük. A háborítatlan zárt gyepek és sztyepplejtők lakója. Főleg Érdparkvárosban, a Fundoklia-völgy környékén él nagyobb számban. Azelőtt elterjedtebb volt, mára élőhelyei beszűkültek. A 70-es években még a gimnázium parkjának kevésbé háborgatott gyepeiben is élt. Hasznos rovarpusztító, főleg sáskákra vadászik.

Az egyenesszárnyúakhoz három ismert csoport, a szöcskék, a sáskák, és a tücskök tartoznak. Szívesen írtam volna, hogy jól ismert, az emberek többsége azonban összekeveri őket egymással. Ez részben érthető is, hiszen - egyebek mellett - közös sajátosságuk, hogy harmadik pár lábuk ugrólábbá módosult, továbbá az, hogy cirpelve hangadásra képesek. A szöcskék és a sáskák teste azonban oldalirányból lapított, míg a tücsköké hengeres. A szöcskék és a sáskák közötti eltérés pedig csápjuk hosszúságában a legszembeszökőbb. A szöcskék csápja ugyanis mindig vékony, a test felénél biztosan hosszabb. A sáskák csápja ezzel szemben rövid, zömök, a test félhosszát meg sem közelíti.
 
A kertekben nyár derekától gyakran hallani a zöld repülőszöcske (Phaneroptera falcata) monoton muzsikáját. Testhossza 2 centiméter körüli. Jóval nagyobb nála a kétszer akkora zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima). Mindkét faj elsősorban rovartáplálékot fogyaszt, ezért hasznosak.

Érd peremterületein száraz gyepekben él a meglehetősen nagy, akár 45 mm testhosszúságot is elérő szemölcsevő szöcske (Decticus verrucivorus). Szine változó, lehet barnás, zöldes és egészen tarka, minden esetben azonban ez a két szín a meghatározó. A néphit szerint az ijedtség hatására szájukon kibocsájtott barna váladék kiváló szemölcsirtó. Ősszel bokros szegélyeken - például az M 7-es autópálya mentén - gyakori a fakó barnásszürke szürke avarszöcske (Pholidoptera griseoaptera).

A sáskák népes hadából érdekesség a védett sisakos sáska (Acrida hungarica) előfordulása a Fundoklia-völgyben. Érden máshonnan eddig még nem került elő. Egyik legnagyobb sáskánk, akár 5 cm hosszú is lehet. Csápja zömök, különösen megvastagodott két tövisszerű nyúlványként ágaskodik a fején. Jelenléte azért meglepő, mert kifejezetten homoklakó, az Alföld nyílt vagy félig zárt homoki gyepjeinek ritka sáskája. Ugyanakkor a dolomit sziklagyepekből hiányzik. Úgy látszik a szarmata mészkő erősen porló anyaga, a nyílt szarmata gyepek sajátos mikroklímája biztosítja a számára szükséges feltételeket. Ennek a ritka közép-európai fajnak élőhelyi adottságait nálunk is megőrizni, mindnyájunk erkölcsi kötelessége.
 
Az egyéb sáskafajok közül ugyancsak a völgyben él a zengő tarlósáska (Glyptobothrus biguttulus) piros színű változata. Ez a sáska sokfelé közönséges, Érden is mindenütt előfordul, piros színváltozata azonban nem gyakori.
 
A száraz élőhelyek egyéb sáskái, a gyomterületeken, kertekben mindenütt megjelenő közönséges tarlósáska (Glyptobothrus brunneus) és a szőke tarlósáska (Omocestus petraeus). Szintén a napos, köves lejtőkön figyelhetjük meg a kékszárnyú sáskát (Oedipoda coerulescens). Színe barna-feketefoltos, olyan tökéletes rejtőszín, hogy rendszerint csak akkor vesszük észre a földön napozó állatot, ha felrepül, és elővillanak kék harántszalaggal díszített hátulsó szárnyai. Hozzá hasonló, azonban barnább, a vele együtt előforduló olasz sáska (Calloptamus italicus). Hátulsó szárnyán a harántszalagok azonban nem kékek, hanem pirosak.
 
A Duna menti nedves rétek gyakori sáskája a közönséges rétisáska (Chorthippus parallelus) és a csinos rétisáska (Chorthippus albomarginatus). Uralkodói szineik zöldek.

A tücskök közül Érden a mezei tücsök (Gryllus campestris) a száraz gyepek lakója. Mindenütt előfordul. Földbe vájt lakólyukai előtt muzsikálva csalogatják a hímek a nőstényeket. Erős testfelépítésű, zömök, fényes fekete állatok. Combjaik belső oldala vöröslő. Hasonlítanak hozzá, de sokkal kisebbek, a kertekben esetenként kárt is okozó fekete tücskök (Melanogryllus desertus). Bomló növényi anyagokkal táplálkoznak, de, ha nagyon elszaporodnak a növényeket is megrágják. A lakótelepek bérházainak közműcsatornáiban, állandóan meleg pékségekben, lakásokban jelennek meg a barna házitücskök (Acheta domestica). Inszektáriumban is könnyen tartható, igénytelen állatok, állandó muzsikájukkal a szobába költöztethetik a szabad természet hangulatát. Szintén barna, azonban fényes, bársonyos barna színe van a jókora lótücsöknek (Gryllotalpa gryllotalpa). A talajban él, éjjel a felszínre jön, gyakran repülve keres új élőhelyeket magának. Föld alatti járatainak "hangverseny termeiben" harsány muzsikaszóval invitálja a nőstényeket. Bár vegyestáplálkozású, számára inyencfalatot jelentenek a fiatal palánták frissen fakadó gyökerei. Ezek megrágásával jelentős kárt okozhat, ezért a kiskerttulajdonosok minden módon pusztítják.

A bőrszárnyúak sokkal jobban ismertek úgy, mint fülbemászók. Szárnyfedőik rövidek, potrohuk végén pedig erős fogókat viselnek. Ezek a fogók nem támadó vagy védekező eszközök, hanem ezek segítségével bontja ki a rövid szárnyfedők alatt összehajtogatott hártyás szárnyait az állat. Más kérdés persze, ha két újjunkkal megfogjuk, szeretne elmenekülni, ezért potrohát hátrahajtja....
 
Az Érden élő fajok közül két, egymáshoz hasonló megjelenésű rokont említünk. Az egyik a kertekben mindenütt előforduló fényes, barna színű közönséges fülbemászó (Forficula auricula), a másik a Duna nedves, homokos partszegélyén élő tarkább parti fülbemászó (Labidura riparia). Mindkettő bomló szervesanyagokat, rovarpetéket fogyaszt. A parti fülbemászó szívesen fog el apró rovarokat is. Az a hiedelem, hogy az alvó ember fülébe másznak, tévedés.

A fatetvek szabad szemmel alig láthatók. Lakásokban is megjelennek a fehéres színű, szemetes zugokban elszaporodó1-2 mm-es apróságok, így a portetű (Trogium pulsatorium) és a könyvtetű (Troctes divinatorius).
 
A poloskák hát-hasi irányban lapított, speciális szájszervvel, a hasoldal alá visszahajtható szipókával rendelkező rovarok. Vízben élő és szárazföldön élő fajaik egyaránt vannak és sokat közülük Érdről is sikerült kimutatni.

A nagy búvárpoloska (Corixa punctata) az időszakos állóvizekben jelenik meg. Hasonlóan előfordult már, hogy hosszú ideig meglévő kubikgödrökben, kerti tavakban a tarka hanyattuszó poloska (Notonecta viridis) vagy a közönséges hanyattúszó poloska (Notonecta glauca), megjelent. Ezek a rovarok ugyanis kiváló repülők, és éjjel szárnyra kelve keresnek új élettereket maguknak. Igy jutnak el a kisebb-nagyobb időszakos vizekbe, csapadékfelfogó betonhordókba. A magasból a víz sajátos csillogása ingerli őket leszállásra. Hasonlóan bukkanhatnak fel kis kerti tavainkon a molnárpoloskák is. A közönséges molnárpoloska (Gerris paludum), a víz tetején korcsolyázva szedegeti össze a felületre hulló apró rovarokat, virágporszemeket. Tévedésből sokan ezeket a poloskákat nevezik vizipókoknak.
 
A rablópoloskák, a mezei poloskák, a bodobácsok, a karimáspoloskák, a pajzsospoloskák és a címerespoloskák szárazföldiek. Csak a rablópoloskák ragadozók, a másik három csoport növényi nedveket szívogat.
 
Egyik legszebb, darázsszerű megjelenése miatt félelmetes külsejű a virágokon rovarokra vadászó gyilkospoloska (Rhinocoris iracundus). Teste vörös és fekete rajzolatú, erdős, bokros helyeken gyakori, a kertben is megjelenhet. Szívesen tartózkodik a kinyílt virágokon. Hasonló méretű (12-15 mm), egyszínű barnás a szemetes zugpoloska (Reduvius personatus). A lakóházak környékén mindenütt előfordul, gyakran a szobákba is behúzódik.
 
Réteken mindenütt közönséges a vöröses mezeipoloska (Deraeocoris ruber). Félcentiméteres, vöröses, esetleg feketén mintázott poloska. A közönséges bodobács (Lygaeosoma reticulatum) keskeny megnyúlt testű, 3-4 mm testhosszúságú, barnásfekete. Néha nagy számban találjuk őket a gyümölcsfák kéregrepedéseibe húzódva telelni. A hideg beköszöntével a lakóházakban is megjelennek, redőnytokokban, az ablakpárkány bádogborítása alatt próbálják átvészelni a zord időszakot. A tavasz hírnökének tartják a főleg a talajban áttelelő verőköltő bodobácsok (Pyrrhocoris apterus) megjelenését. Az első meleg napsugár előcsalogatja ezeket a piros, fekete pettyes ploskákat. Gyakran nevezik őket suszterbogárnak, de hogy miért, annak eredetét ma már nem tudni. Mindenesetre nem bogarak annyi bizonyos.
 
A termesztett növényeken, gyümölcsökön mászkáló-szívogató poloskák közül a csíkos pajzsospoloska (Graphosoma lineatum) az erős illatú, és magas illóolajtartalmú ernyősvirágú növényeken (ánizs, kömény, édeskömény, kapor stb.) előbb-utóbb biztos megjelenik. A test fekete-vörös csíkozása semmi más fajjal össze nem téveszthetővé teszi őket. Rokona a barna, legömbölyített kerületű mórpoloska (Eurygaster maura) mindenféle egyéb növényen, fűfélén gyakori. Az ugyancsak a termesztett növényeken előforduló különböző pajzsospoloskák azért kellemetlenek, mert nemcsak a növényi nedvek kiszívogatásáéval okoznak kárt, hanem bűzmirigyük váladékának a széthordásával, az általuk összemászkált gyümölcsöt is élvezhetetlenné teszik. A barna benceepoloska (Rhaphigaster nebulosa), a zöld színű bogyómászó poloska (Palomena prarina), a zöldes alapon pirosas tarkás mintás közönséges gyümölcspoloska (Carpocoris pudicus) minden kertben előfordulhat.

A poloskák közeli rokonai a kabócák. Testük háztetőszerű, mert szárnyaikat a potrohuk felett ferdén, egymásnak támasztva viselik. A nagyszámú, apró faj közül az Érden az árokszéleken mindenütt előforduló vérpettyes kabócát (Cercopis sanguinolenta) emeljük ki. Fekete, vérvörös foltokkal díszített. Lárvája növények gyökereiben fejlődik. A közeli rokonok növények szárán, levelei között, habos, hólyagosra felfújt, a köznyelv által kakukknyálnak nevezett tajtékban fejlődik. A zöldszínű mezei kabócák közül az ártéri erdőben tömeges a méregzöld kabóca (Cicadella viridis). Érdekességképpen említem, hogy a kertünkben már óriás énekes kabócát (Tibicina haematodes) is sikerült fényképeznem. Minden bizonnyal az egyik közeli szomszéd kertjében fejlődhettek, mert onnan évről évre hallottam az énekét néhánynak. Egy alkalommal az egyik hozzánk is átlátogatott, sőt le is petézett egy cseresznyefára. Az óriás énekeskabóca a legnagyobb hazai faj, testhossza a 4 centimétert is elérheti. Ritka védett kabócaféle. Lombos fákra petézik, a lárva azonban a talajban fejlődik.
 
A kabócák közé tartoznak a levéltetvek is. Sajnos nem egy képviselőjük ellen rendszeres permetezéssel kell védekeznünk. Ilyen a zöld színű őszibarack levéltetű (Myzus persicae) és a fekete cseresznyefa levéltetű (Myzus cerasi). A nemesített rózsákon több levéltetű faj is elszaporodhat. Kabócafélék a pajzstetvek is.
 
A recéssszárnyúaknak két pár nagyfelületű, sűrűn erezett szárnya van. Közülük a kertekben mindenütt megtaláljuk közönséges fáytolkát (Chrysopa carnea). Teljesen zöld, a szemei aranyfényben csillognak. Hasznos levéltetűpusztító, akár a lárvája. Áttelel, tavasszal sárgára fakult példányai kerülnek elő a téli rejtekhelyükről. Ugyanide tartoznak a szitakötőre emlékeztető, ám sokkal gyámoltalanabb röptű hangyalesők is. A kétfoltos hangyaleső (Megistopus flavicornis) Érdszerte elterjedt. Otthon, a kertben minden évben találkozom egy-kettővel közülük.
 
A bogarak roppant népes hazai rovarrend, az Érden előforduló fajok száma kb. 3500-ra becsülhető. Igy érthető, hogy csak a legközönségesebb, vagy a különleges védett ritkaságok bemutatására utalhatunk csak, élőhelyeik szerinti csoportosításban.

A Dunát kísérő ligeterdők jellemző védett futóbogara, a mintegy 2,5 cm-es mezei futrinka (Carabus granulatus). Szárnyfedője erősen ráncolt, bronzos, aranyos csillogású.
 
Az erdőben kiándulók, leginkább a nagyobb termetű, díszes megjelenésű bogarakat veszik észre. Közülük is kiemelkedik az öreg nyárfák törzsében, ágcsonkjaiban fejlődő egyik legnagyobb termetű cincérünk, a 6-8 centiméteresre is megnövő, az egyszínű vörösbarna védett diófa cincér (Megopis scabricornis). Alkonyatkor bújik elő és tápnövénye körül repked. Ugyancsak nyárfákban - igaz a fiatalabbakat választja - él a barna, fehér szőrcsomókkal tarkított, kisebb takácscincér (Lamia textor) lárvája. Jellemző cincér még a rendszerint a virágzó veresgyűrű somon nyalakodó egyszínű barna fűzcincér (Stenocorus meridianus), és az alig egy centiméteres kék szárnyfedőjű, vörös előtorú vörösnyakú cincér (Acmaeops collaris). A fehér nyárfák gallyaiban a kis nyárcincér (Saperda populnea) lárvája él. A kifejlett bogár a fák levelein mászkál.
 
A Duna-gát gyomtársulásaiban tömegesen rajzik tavasszal a fekete gyalogcincér (Dorcadion aethiops), a barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum) és a kétsávos gyalogcincér (Dorcadion pedestre). Gyalognak pedig azért nevezik őket, mert szárnyfedőik összenőttek, ezért nem tudnak repülni.

Az öreg fűzfák tocsogós gyepében rövid szárnyfedőjű, piros-kék-sárga színkombinációjú, keskeny, rövid szárnyfedőjű bogarakat láthatunk sebesen futkosni. Ezek a parti holyvák (Paederus riparius). Rokona az itt is, de a kertekben, komposztgödrökben is sokfelé előforduló, nagy, lárvaszerű bűzös holyva (Staphylinus olens). Ugyancsak az ártérre korlátozódik az előfordulása a közép bíborbogárnak (Pirochroa serraticornis).

Az apróbbak közül a fűzfák leveleit seregestül rágja a barna színű közönséges lombormányos (Phyllobius oblongus). Hozzá hasonlóak a fényes zöld, csillogó apró pikkelyekkel borított rokonok, az aranyos lombormányos (Phyllobius argentatus) és a gyümölcsfa lombormányos (Phyllobius piri).
 
Különlegességnek számít az állandóan nedves gyepek szegélyén méteresre növő mocsári kutyatejen élő mocsári kutyatejcincér (Oberea euphorbiae). A bogár május végén, június elején rajzik, a növény szárán vagy a virágján tartózkodik. Védett, országszerte nagyon ritka.
 
A kisebb nagyobb vízfolyásokban és tocsogókban él az óriás csíbor (Hydrous piceus). 6-7 centiméteres, felfordított csónakhoz hasonló íveshátú, csillogó fekete vagy olajzöld bogár. Akárcsak a vízipoloskák, ugyancsak jól repül, főleg éjszaka kel szárnyra. Mivel a fény vonzza, az utcákon, a lámpák körül is megjelenik. Hasonló életmódú, a lapostestű a szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis). Az óriás csíbortól méretében is különbözik, csak 5 cm körüli, továbbá csak a háta sötét olajzöld, a hasoldala sárgás
 
A szárazabb élőhelyek, a Kakukk-hegyi löszgyep, a Vinvelléri- valamint a Hamzsabégi-erdő, Érdparkváros mészköves platója már más fajok életfeltételeit biztosítja.
 
Kora tavasszal a száraz gyepekben nem ritka a kék nünüke (Meloë violaceus). 2-3 centiméteres bogár, csillogó fémkék. Szárnyfedője, akárcsak a holyváknak rövid, a potrohot nem takarja be. A hímek mindig jóval kisebbek a nőstényeknél.

A védett nagy futóbogarak közül az érdi kertek ismert lakója a 3 centiméteres kék futrinka (Carabus violaceus). Szárnyfedője feketéskék élénk lila szegéllyel. A szárazabb dombok erdőfoltjaiban él az aranypettyes futrinka (Carabus hortensis) és a ligeti futrinka (Carabus nemoralis). A Fundoklia-völgy szarmata mészkőgyepének ritka futóbogara a magyar futrinka (Carabus hungaricus). A bőrfutrinka (Carabus coriaceus) a legnagyobb a futóbogarak közül. Egyszínű fekete, a szárnyfedői bőrszerűen ráncoltak. Főleg ősszel a kevésbé bolygatott gyomszegélyekben mindenütt előfordul. Gyakran látni széttaposott példányokat az Érd-felső vasútállomás peronjain. Védett, hasznos meztelencsiga pusztító bogár.

A Fundoklia-völgy zárt árvalányhajas gyepjeiben a májustól virágzó bókoló bogáncs virágjait látogatja egy lapos, mattzöld szárnyfedőjű, cserebogarak rokonsági körébe tartozó védett virágbogár, a magyar virágbogár (Potosia hungarica). Országszerte megfogyatkozott, szerencsére érdi lelőhelyén még nem ritka.Testvérfaja a fényeszöld, trópusi rovarcsodákat idéző 4-5 centiméteres pompás virágbogár (Potosia aeruginosa). Szintén védett, Érden azonban - szerencsére - évről évre láthatjuk. Elsősorban az őszibarackosokat látogatja szívesen, az érett gyümölcsbe rágja be magát ez a gyönyörű bogár. Ne sajnáljuk tőle azt az egy-két barackot, zúgó drágakőként csillogva szárnyrakelő látványával megszolgálja.

A cserebogarak közül a legkorábban repülő tavaszeleji csaja (Rhyzotrogus equinoctialis) mintegy 15 mm hosszú, alkonyattájban alacsonyan, a száraz gyepek felett repül. Hozzá hasonlóan vörösbarna szárnyfedőjű a kicsit később rajzó kis sárgacserebogár (Amphimallo nassimile). Májusban kelnek ki a föld alatti bábjaikból a közönséges cserebogár (Melolontha melolontha) példányai. Naplemente után a fák koronája körül szálldosnak. Mind a bogár lárvája, a cserebogárpajor, mind pedig a kifejlett bogár veszedelmes kártevő. Még később, június első felében rajzik a sárga cserebogár (Amphimallon solstitiale). Kisebb a közönséges cserebogárnál, hosszanti bordákkal díszített szárnyfedője fakó sárga.

A mindenki által jól ismert nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) a tölgyesekben előfordul. A fénylőbarna, hasonlóan nagytermetű orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis), szinte urbanizálódott. Lárvája ugyanis kedvező feltételeket talál magának a kerti komposztgödrökben. A bogarak főleg alkonyatkor és éjszaka aktívak.
 
A cserebogarakkal rokon ganéjtúró bogarak hasznos segítői az embernek. Valamennyi faj lárvája rothadó anyagban, trágyában fejlődik. A bogarak hosszabb-rövidebb lyukakat ásnak a földbe, azt trágyával töltik meg, majd ebbe a trágyába rakják petéiket. A fejlődő bogarak lárvái ezt fogyasztják. Az erdős területeken - a sziget erdeit kivéve ahonnan hiányzik - előfordul az erdei ganéjtúró (Geotrupes stercorosus). A színe kék. vagy lilás, szárnyfedői jól láthatóan bordázottak. Egyedül a Fundoklia oldalában él egy nem védett, de minden kíméletet megérdemlő hatalmas rágójú ganéjtúróbogár féle, a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus). Ugyanitt, a kifejezetten száraz, köves, napos lejtőkön a fűcsomók között mászkál a teljes egyszínű, koromfekete pohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus). Közeli rokona a lakóházai pincéiben is sokfelé előforduló közönséges bűzbogár (Blaps lethifera).
 
Az utak, útszegélyek helyenként még megmaradt ősgyepeiben is sok szép bogár él. A cickafark virágain nagyobb számban is találhatjuk - például az Érd-alsói vasúti töltés oldalában - a sárga alapon feketén csíkozott lucernacincért (Plagionotus floralis) és a díszes darázscincért (Chlorophorus varius). Hasonló mintázatuk miatt gyakran nézik darazsaknak őket. Hosszú csápjuk azonban nyomban elárulja cincér mivoltukat.
 
A fényes hátú, csillogó színű levélbogarak közül ragyogó, fémfényű, csillogó zöld színével tűnik ki a csalán levélbogár (Dlochrysa fastuosa). Hozzá nagyon hasonló a nedvesebb helyeket előnyben részesítő margaréta levélbogár (Chrysomela graminis) és a zöld mentabogár (Chrysomela herbacea). A levélbogarak közé tartozik a burgonyaféléken élő burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata) is. Sajnos az érdi kertekben való tömeges fellépése a burgonyaveteményeket - kellő oda nem figyelés esetén - néhány nap alatt teljesen tönkrerághatja.
 
Rajta kívül akad még néhány olyan kerti károsító bogárfaj, amelyről szívesen lemondana a faunakutató. Egyebek mellett ilyenek a levélbolhák. Ezek parányi, alig néhány milliméteres, egyszínű fekete, vagy fekete alapon sárgán mintázott levélbogarak, amelyek harmadik pár lába ugrólábbá módosult, így valósággal pattogni képesek. A kerti vetemények közül a nagy káposztabolha (Phyllotreta nemorum) és a feketelábú földibolha (Phyllotreta nigripes) a keresztesvirágú növényeket, káposztát, karfiolt, karalábét károsítja. Ha megtelepszenek, a leveleken jelentkező sok-sok apró lyuk válik árulójukká. Itt említem meg, hogy a körtefákon fellépő körtebolha (Psylla pyrisuga) nem bogár, hanem egy aprólevélbolha, a kabócák távoli rokona, a növényi tetvek egyik képviselője.

Érd lepkevilága, az utóbbi években megkezdett, de még teljesen be nem fejezett, kutatások eredményeképpen, gazdagnak mondható.
 
Az országszerte nagy számban élő különböző molylepkék közül számos fajt sikerült kimutatni. Közülük azonban csak néhány érdekes, vagy különleges fajt említünk.
 
Korhadó, öreg fűzfákban él a legnagyobb termetű hazai molylepke, a nagy farontó lepke (Cossus cossus). Szürkés vagy barnásfekete szárnyainak fesztávolsága a 8-9 centimétert is elérheti. (Szárnyfesztávolság alatt a kiterített szárnyú lepke szárnyszéleinek egymástól mért távolságait értjük). Rokona a kerti károsítóként is mindenütt előforduló kis farontó lepke (Zeuzera oyrina). Szárnyainak alapszíne fehér, az elülső szárny sűrű kékesfekete pettyezéssel borított.Hernyója az almafák törzsében, ágaiban rág, rendszerint a rágáscsatornából eltávolított, egy kupacban összegyűlő rágcsálék lesz az árulója.Ha ezen a nyíláson egy vékony, hajlított, hurkoltvégű drótot felnyomunk, sikerülhet a lárva kihúzása a fából.
 
Különleges molyok a szitkárok is. Apró vagy közepes nagyságú lepkék, szárnyfelületeik nagy része pikkelytelen. Potrohukon gyakran színes (sárga vagy piros) szőrgyűrűk találhatók, ezért darazsakra emlékeztetnek. Hernyóik különböző növények szárában fejlődnek.

Nevezetes szitkár a mindössze fél-egy centiméteres magyar kutyatejszitkár (Chamaesphecia hungarica). Csak a Duna mentén él, nagyon ritka, védett lepke. Lárvája a mocsári kutyatej szárában fejlődik, a kifejlett lepkét is a tápnövénye körül látjuk repdesni. Az érdi ártéri erdő mocsári kutyatejes tisztásainak nagy értéke! Kevésbé jelent örömet a kertekben az üvegszárnyú ribizkelepke (Synanthedon tipuliformis) megjelenése. Hernyója az egres, főképpen azonban a ribizli öregebb ágaiban rág. A károsított hajtás elpusztul. A fertőzött, száradó ágak kivágásával és elégetésével védekezhetünk a kártétele ellen.

A nagyobb termetű (18-22 mm) molyok közé tartozik az almán károsító pókhálós almamoly (Hyponomeuta malinellus). Szárnyainak széle hófehéren rojtozott. Hernyója nem az alma kukacosodását okozza, azért egy másik lepke az almamoly (Cydia pomonella) felelős, hanem a leveleket "aknásítja". azaz a két bőrszövet réteg között elpusztítja a levél fotoszintetizáló sejtjeit.
 
A nagyobb termetű, fejlettebb lepkecsaládokat aktivitásuk idejétől függően, éjszakai és nappali lepkék csoportjaiba osztjuk. Ez a felosztás az egyes lepkecsoportok rokonsági kapcsolatait is tükrözi.

Az éjjel repülő lepkék nagytermetű, színes képviselői a medvelepkék. Hernyójuk dúsan szőrös, a csoport elnevezése erre utal. Közülük a nyár második felében Érden sokfelé repül a közönséges medvelepke (Arctija caja). Elülső szárnya kávébarna alapszínű, zegzugos fehér foltokkal, sávokkal díszítve.Hátulsó szárnya vörös alapon nagy kerek fekete foltokat visel. Egy-két évtizede a Fundoklia völgy környékén még a védett díszes medvelepke (Arctia festiva) is előfordult. Nagy kérdés, hogy az ott azóta végbement változások, a terület nagy részének beépítése illetve elszennyeződése, nem eredményezték-e ennek a gyönyörű lepkének a végleges kipusztulását.

A gyapjaslepkék közül a Duna gát és az új 6-os út közötti nedves réteken repül a réti gyapjaslepke (Hypogymna morio). Szárnyai áttetszők, feketék. Az ártéri erdő füzeseiben repül a fűzfaszövő (Leucoma salicis), augusztustól a szárazabb helyeken - például a Kakukk-hegy kökényes bozótjai körül - a rozsdabarna kisszövő (Orgyia antiqua). Fesztávolsága 3 cm, elülső szárnyainak vörösbarna alapszínében egy-egy fehér folt van. A várost kelet felől határoló tölgyesekben gyakori az erdei gyapjaslepke (Lymantria dispar). Egyes években nagy tömegekben elszaporodva jelentős károkat okoznak.
 
A púposszövők nevüket hernyóik jellegzetes alakjáról kapták. Telepített nyárasokban többfelé is előfordul a nagy púposszövő (Cerura vinula).
 
A bagolylepkékből hazánkban közel 600 faj él. Legtöbbjük kis vagy közepes méretű, szárnyaik fesztávolsága 1-8 centiméter között mozog. Elülső szárnyuk jellegzetes rajzolata az úgynevezett "bagolyrajzolat", amely három foltból, egy vese-, egy kör- és egy csapfoltból, valamint jellegzetes lefutású hullámvonalakból áll.
 
Kertekben is elterjedt a vetési földibagoly lepke (Scotia segetum). Lárvája a "mocskospajor" a talajban él, minden termesztett növényen, legfőképpen azonban a kukoricán károsít. Hasonlóan gyakori a C-betűs földibagoly lepke (Amathes c-nigrum) is. Elülső szárnyán középtájon barnásfekete, szögletes C betűre emlékeztető folt van. Kártevő. Mindkét faj szárnyainak fesztávolsága 4 cm körüli.
 
Látványos a nyitott szobaablakon nyáron a lámpafényre berepülő valamivel nagyobb nagy sárgafűbagoly (Noctua pronuba) és a szélessávú sárgafűbagoly (Noctua fimbriata). Hernyóik fűféléken fejlődnek. Nemcsak a nyílt gyepes területeken, de a kertekben is előfordulnak. Elülső szárnyuk barna, a hátulsó sárga, fekete szegéllyel.
 
Öt centiméteres fesztávolságú a zöld csipkésbagoly (Phlogophora meticulosa). Magyar neve megtévesztő, mert jóval gyakoribbak a halványsárga színű példányok. Szárnyainak vége csipkés. Szárazabb élőhelyeken gyakori, vándorlepke. Szétkenődött festésre emlékeztet az orbáncfűbagoly (Actinotia hyperici) szárnymintázata. Előfordulása az orbáncfüves élőhelyekhez kötődik.
 
Keskeny elülső szárny és a fejre csuklyaszerűen boruló torszőrzet jellemzi a csuklyásbaglyokat. A közönséges csuklyásbagoly (Cucullia umbratica) a kertekben gyakori.

A nagytermetű, 5-8 cm fesztávolságú övesbaglyok nyár második felétől repülnek. Elülső pár szárnyuk szürkésbarna, tökéletes rejtőszín a fakéreghez simuló, pihenő lepke számára. Második pár szárnyuk alapszíne élénkvörös széles fekete sávval. A közönséges övesbagoly (Catocala elocata) a kerti lámpák körül is megjelenik. Csak az ártéri erdő idősebb nyárasaiban repül a nyárfa övesbagoly ( Catocala puerpera). Ugyanitt az egyszínű, barna megnyúlt "arcorrú" közönséges karcsúbagoly (Hypena rostralis) sem ritka.
 
A pihésszövők közül a rózsafoltos szövő (Thyatira batis) Érd határában is él..
 
Nagyon népes hazai éjszakai lepkecsoport az araszolólepkék társasága is (több mint 550 fajjal). Könnyen felismerhetők, mert a többi lepkecsoporttól eltérően, pihenés közben szárnyaikat vízszintesen terítik ki. Közülük is csak néhány gyakoribb vagy érdekesebb fajt emelünk ki.
 
A szürkésbíbor alapszínű, szürkés sávokkal díszített réti pirosaraszoló (Scopula rubiginata) mindenütt közönséges. Kertekben november elejétől repül a kis téliaraszoló (Operophtera brumata). Ha nagyon elszaporodik, a hernyója érzékeny károkat okoz a gyümölcsfákon. A kevésbé háborgatott helyeken a hullámvonalas araszoló (Cataclysme riguata) is előfordul. A tölgyesekben nyáron találkozhatunk a nagy tölgyfaaraszolóval (Boarmia roboraria). Az ártéri erdőben háromféle fehér alapon tarkamintás araszolólepke is él. A legnagyobb közülük, a mintegy 4 cm fesztávolságú köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata). Szárnyai feketepettyesek, felső szárnyán még narancsvörös csíkok is vannak. A sárgafoltos araszoló (Abraxas sylvata) kisebb nála, a narancsárga sávokat sárgásvörös pettyek helyettesítik mindkét szárnypáron. A szegélyes nyáfaaraszoló (Lomaspilis marginata) még kisebb, alig 2 cm, fekete szárnymintázata a szárnyszegélyek szakadozott foltjait jelentik csupán.
 
A kékes zöldaraszoló (Hemistola chrysophasaria) a parkvárosi száraz gyepekben repül.
 
A szövőlepkék közül nevezetes két ősszel repülő védett faj, az egyszínű sárgás pitypangszövő (Lemonia taraxaci) és a hasonlóan sárga alapú, azonban liláskék sávokkal díszített sávos pohók (Lemonia dumi). Szárnyfesztávolságuk 6 cm. A hasonló méretű, barna, robusztus, dúsan szőrös málnaszövő (Macrothylacia rubi) a Fundoklia-völgy környékén májusban rajzik.

Legalábbis hallomásból sokak által jól ismertek a szenderek. Megnyúlt testű, erős felépítésű lepkék, elülső pár szárnyuk mindig nagyobb a másodiknál. Jellegzetességük, hogy táplálkozás közben egy helyben lebegnek a virágok előtt, miközben hosszú pödörnyelvükkel a nektártartalmukat kiszürcsölik. Közülük a legközönségesebb a száraz élőhelyeken mindenütt előforduló kutyatejszender (Hyles euphorbiae). Elülső szárnya olajzölden mintás, hátulsó szárnya rózsaszínű sávokkal díszített. Nyáron repül. Ősszel, néha tömegesen jelenik meg egy hatalmas termetű vándorlepke a folyófűszender (Agrius convolvuli). Szárnyai garfitszürkék, önmagukban fehéren és feketésen mintázottak, potrohukon szürke és húsvörös sávokkal. Érden rendszeresen jelentkező őszi vendég a védett halálfejes lepke (Acherontia atropos). Torának halálfejrajzolata és sárga második pár szárnya könnyen azonosíthatóvá teszi.

Az éjjel repülő pávaszemes lepkék közül a nagy éjjelipávaszem (Saturnia pyri) Közép-Európa legnagyobb lepkéje. Éjjel denevérszerűen csapong a lámpa körül. Néhány évtizede még nagyon gyakori volt, ma már csak a felhagyott - nem permetezett - gyümölcsösökben maradt fenn. Védett. A feleakkora kis éjjelipávaszem (Eudia pavonia) hernyója kökényen él. Néhány helyen, így Ófaluban, gyakori. Áprilisban rajzik.

A nappali lepkék közül a fehér alapszínű, elülső szárnyán fekete pettyekkel díszített répalepke (Pieris rapae) és káposztalepke (Pieris brassicae) mindenki által ismert. Ez az ismeret azonban többnyire téves: a mindenütt, tavasztól őszig közönséges a kisebb, 5 cm fesztávolságú, sárgásabb tónusú fehérlepke a répalepke. Nála sokkal nagyobb, 6,5 cm fesztávolságú, krétafehér alapszínű a jóval ritkább káposztalepke. A törékeny testű, gyenge röptű mustárlepke (Leptidea sinapis) az ártéri erdő tisztásain repül. Fehér szárnyainak végén fekete ujjlenyomatszerű nagy folt van. Ugyanebbe a családba, a fehérlepkék közé az egyszínű sárga (hím) vagy zöldesfehér (nőstény) citromlepke (Gonopteryx rhamni). Szárnyainak közepén egy-egy narancsvörös kicsi petty található. További fehérlepke fajok az egymástól nehezebben megkülönböztethető kéneslepkék, a közönséges kéneslepke (Colias hyale), a déli kéneslepke (Colias australis) és a csángó kéneslepke (Colias erate). Szárnyuk sárga alapszínű, szegélyén több kevesebb sötét mintázattal. Egyes években a délről bevándorló sáfrányszínű lepke (Colias croceus) is nagy számban látható. Főleg parlagokon, lucernaföldeken, a vasúti töltések oldalában találkozhatunk ezekkel a fajokkal.
 
A fehérlepkék közül legértékesebb az érdparkvárosi mészkőplatón sokfelé repülő ritka, védett dolomit-kéneslepke (Cloias chrysotheme). Szárnyai felűről erős narancsvörös behintésűek.

A nappali lepkék egy másik családja a kistermetű, 3-4 cm szárnyfesztávolságú, élénk kék vagy lángvörös, esetleg barna alapszínű boglárkalepkék.
 
Az Érden előforduló fajaik közül a védett, mintegy 4 cm fesztávolságú kis tűzlepke (Lycaena dispar) igazi ritkaság. Az ártéri, nedves területekhez kötődik, Európa szerte visszaszorulóban van, a brit szigetekről az elmúlt évtizedben halt ki. Attól tartok, érdi élőhelyén is végveszélybe került, az utóbbi egy-két évben nem láttam. A sziget erdő egykori nagytisztásán tenyészett. A legutóbbi (kb.12 évvel ezelőtti ) erdőirtás majd újratelepítés élőhelyén gyökeres változásokkal járt, lehet, hogy ezt nem tudta elviselni. A rokon kis tűzlepke (Lycaena phlaeas) szintén védett. Egyes években, főként ősszel, a harmadik nemzedék, nagyobb számban is jelentkezhet. Ilyenkor szívesen vándorolnak, a kertekben is megjelennek

A közönséges boglárka (Polyommatus icarus), árokszéleken, szárazabb és nedvesebb gyepekben, tisztásokon, mindenütt nagyon gyakori. A hím szárnyának felszíne élénk kék, fonákát narancssárga foltok szegélyezik. A nőstények színe barna. Az égszinkék boglárka (Polyommatus bellargus) a parkvárosi száraz réteken repül. Ugyanitt a molyhos tölgyes erdőszegélyen június elején a tölgyhajtások körül szálldosnak a tölgy csücsköslepke (Thecla quercus) frissen kikelt példányai. A lepkék barnásak, a hímek elülső szárnyain kék folt van.
 
A tarkalepkék közül mindenütt elterjedt a közönséges gyöngyházlepke (Issoria lathonia). Kertekben, száraz gyepekben mindenütt repül, legtöbb talán a vasúti töltések napsütötte lejtőin. A védett fajok közül a tarka szemfoltos nappali pávaszem (Inachis io) egész nyáron látogatja a virágokat. Főleg ősszel jelentkezik nagyobb számban a gyönyörű szép admirális lepke (Vanessa atalanta). Szárnyainak alapszíne bársonyfekete, hátulsó szárnyát lángvörös sáv szegélyezi, elülső szárnyán pedig egy vörös harántsáv előtt vakító fehér foltok sorakoznak. Mindenütt gyakori a tarka bogáncslepke (Cynthia cardui) és a kis rókalepke (Aglais urticae) is.

A pillangók hazánkban élő négy faja közül Érden három is előfordul. Ófaluban a régi temető körüli dombokon valamint a sziget erdőszegélyén repül a farkasalma lepke (Zerynthia polyxena). Sárgás alapú szárnya fekete-piros foltokkal mintázott. Szintén sárgás alapszínű, feketén mintázott a hátulsó szárnyán hosszabb függeléket viselő kardoslepke (Iphiclides podalirius) és a rövidebb nyúlványt viselő fecskefarkú lepke (Papilio machaon). Mindkettő a nagyobb lepkék közül való, szárnyaik fesztávolsága elérheti a 8-9 centimétert is.
 
A szemeslepkék szárnyain fehér közepű fekete szemfolt vagy szemfoltok találhatók. Népes társaságukból a Fundoklia-völgyben repül a védett tarka szemeslepke (Chazara briseis). Néha nagyobb távolságokra is elkódorog, én már a kertünkben is találkoztam vele. Mindenütt gyakori a vörös szemeslepke (Lasiommata megera)
 
Ha azt szeretnénk elérni, hogy a színpompás nappali lepkék ne csak futó vendégek legyenek a kertjeinkben, hanem mindennap gyönyörködhessünk bennük, ültessünk a kertbe nyáriorgonát. Ez a díszcserje csak névrokona az orgonának, nyárelőtől októberig hozza illatos virágfüzéreit, amely hetedhét határból maga köré csalogatja a lepkéket.

Szintén egy nagyon népes rovarrend, hazánkban több mint tízezer fajuk él közülük Érden is sok előkerült már. Ebbe a csoportba tartoznak a darazsak, a méhek és a hangyák.
 
Az ártéri erdő korhadó nyárfáiba rakja a petéit az acélkék testű, nagytermetű kék fadongó (Xylocopa violacea). Lárvája a pudvás fák belsejében fejlődik. Harcias külseje ellenére békés állat. Ugyanez nem mondható el a veszedelmes lódarázsról (Vespa crabro). A lakott helyeket többnyire kerüli, de az erdőkben mindenütt előfordul A legnagyobb termetű darazsunk. 3-4 csípése az emberre nézve akár halálos kimenetelű is lehet.
 
A dúsan szőrözött testű poszméhek ugyancsak vad megjelenésűek, azonban békés rovarok, fullánkjukat gyakran akkor sem használják, ha kellene. A fekete alapon sárga és fehér keresztcsíkokkal díszített földi poszméh (Bombus terrestris) és az egyszínű fekete, vörös potrohvégű kövi poszméh (Bombus lapidarius) a kertek virágait rendszeresen látogatja.

A gerinces állatok közül Érd halfaunájáról sokat nem mondhatunk. Az Érd-sóskúti mészkőplató letörésétől délre, fakadó számos apró forrás korábban kis tavakat táplált, mára ezekből nem sok maradt. Legalábbis sajátos arculatú, érdekes mikrovilágú tó nem. Utolsók között a Riminyáki tó tartotta a frontot, mára azt is betongyűrűbe szorították. A két nagyobb patak vize pedig annyira szennyezett, hogy bennük semmiféle hal nem marad meg. Igy a Duna az egyetlen komolyabb víz, amely halakat tart el. Hogy milyen halak fordulhatnak elő az érdi szakaszon, arról komoly, tudományos felmérés sosem készült. Igy kénytelenek vagyunk a mai pecások és a régi krónikák emlékeire hagyatkozni. No és a tavaszi, nyáreleji árvizek után pocsolyákban, árkokban visszamaradó halak vizsgálatára.
 
Sajnos a Duna vize Budafokot, Nagytétényt, Csepelt követően - hogy csak a legnagyobb gyártelepeket és egyben ipari vízkibocsátókat említsük - meglehetősen szennyezett, fürdésre alkalmatlan. Ezért a kényesebb, igényesebb folyóvízi halak, amelyekből bőven fogtak azelőtt Érdnél is - mára eltűntek vagy legalábbis visszaszorultak a Dunából. A keszegfélék közül a bagolykeszeg (Abramis sapa), a jász-keszeg (Leuciscus idus), a karikakeszeg (Blicca bjoerkna), a laposkeszeg (Abramis ballerus) még rendszeresen fogható. A nemes halak közül a balin (Aspius aspius) és a csuka (Esox lucius) említhető. A "szeméthalak" közül a szélhajtó küsz (Alburnus alburnus), népies nevés "sneci" még csapatostul járja a sekély parti régiókat.
 
A régi krónikák hatalmas vizákról (Huso huso) is regélnek. Részben a vízszennyezettség mértékének ugrásszerű növekedése, valamint a Duna romániai szakaszán, a Vaskapunál történt erőműépítés miatt ma már nem úsznak fel ezek a hatalmas halak a Fekete-tenger felől.
 
Sajnos védett hal Érd területén lévő vizekből nem mutatható ki.

A kétéltűek osztályát két alosztályra osztjuk, a farkos kétéltűekre, - ide tartoznak a gőték és a szalamandrák, - valamint a farkatlan kétéltűekre, ide a békákat soroljuk. Valamennyi hazai kétéltűfajt természetvédelmi törvény oltalmazza, ezért befogni vagy elpusztítani őket tilos.

A farkos kétéltűek közül a közönséges vagy pettyes gőte (Triturus vulgaris) a város nedvesebb területein mindenütt előfordul. Igy Postástelepen, Érdliget és Tusculánum alacsonyabb fekvésű részein, Újtelepen egyaránt. Tavasszal a nagyobb esőzéseket követően a vízelvezető árkokban is rendre megjelennek. A szaporodási idejük ugyanis március végére, április elejére esik és ilyenkor mindig a vízben tartózkodnak. Erre az alkalomra az egyébként egyszerű, világosbarnás színű hím "nászruhát ölt" hátán hosszában kékes, csillogófényű taraj jelenik meg, a testét díszítő sötétebb foltok még erőteljesebbé válnak. A nőstény kisebb, egyszínű barna. Mindkét ivar hasa vöröses, feketén pettyezett. Testhosszuk (farokkal együtt), a 10 centimétert nem haladja meg.

Mégegyszer ekkora, vagy 16 -18 centiméteres valóságos óriás, a ritkább tarajos gőte (Triturus cristatus). Teste sötétebb, lényegesen erőteljesebb felépítésű. Párzási idejük alatt - ami ugyancsak a tavaszi időszakra esik - a hím gerince mentén magas, rostos szélű taraj fejlődik. A nőstény testmérete nem marad alatta a hímének, sőt hosszabb, karcsúbb farka miatt még nagyobb benyomást kelt. Tarajt azonban soha nem visel a hátán.

A gőték ragadozók, vízben élő rovarlárvákkal, csigákkal táplálkoznak. A tarajos gőték szívesen zsákmányolják a gyengébb pettyes gőtéket is, ezért egy élőhelyen együtt a két fajt általában nem találjuk meg.
 
A petékből kikelő gőtelárvák őszre fejlődnek ki. Ekkor elhagyják a vizeket és a partra húzódnak telelni. Egérlyukakban, földön heverő tuskók, kövek alatt, vagy csak egyszerűen a vastag avartakaró alá húzódva vészelik át a hideg időszakot. Ezért kora tavasszal a kerti munkák során is rájuk bukkanhatunk. Bántani vagy elpusztítani őket oktalanság, hiszen hasznos, ártalmatlan állatok.

A békák közül legismertebbek a varangyok. A zöld varangy (Bufo viridis) és a barna varangy (Bufo bufo) azért kerül leggyakrabban a szemünk elé, mert egyáltalán nem ragaszkodnak a vízhez, esti-éjszakai vadászútjaik alkalmával egyre távolabb kalandoznak és a kertekben, lakóházak körül is megjelennnek. Igaz, bőrük könnyen kiszárad a meleg napon, ezért csak alkonyat után portyáznak. A nap többi részét kövek alatt, vízaknákban, pincékben, egyéb nyirkos helyeken töltik. Meztelencsigákkal, rovarokkal, gilisztákkal táplákoznak, rendkívül hasznosak. Nyári estéken a kerti villanylámpák körül is megjelennek, mert a fény a zsákmányul szolgáló rovarokat is vonzza, és ott terített asztal vár rájuk. Különösen aktívak a langyos estő öntözte nyárvégi, őszi estéken. Sajnos az utcai lámpákat is rendszeresen felkeresik, ezért nagyon sok esik gépkocsik áldozatául.
 
A zöld varangy 6-8 centiméteres, színe halványszürke, sűrű zöldes márványszerű rajzolattal. A barna varangy jóval nagyobbra nő meg, néha tenyérnyi nagyságú nőstényekkel is találkozhatunk. Teste kisebb nagyobb szemölcsökkel és bibircsókokkal borított, egyszínű barna. Mindkét faj bőre mérgező váladékot termel, amely a szembe jutva gyulladást okoz. Ezért soha ne fogjuk meg kézzel, vagy ne simogassuk őket.

Szaporodásuk vízhez kötött, ezért tavasszal visszafelé vándolnak peterakó helyeikre. Ilyenkor tömegesen keresik fel a Beliczai-sziget rendszeresen vízzel töltött mélyedéseit és a Bara-patak zsilipárkát. Az egyéb kisebb-nagyobb utcai vízfolyás, amelyből valamennyi a Dunába siet, azonban soha nem jelent bölcsőt a békák számára. Vizük ugyanis annyira szennyezett, hogy ezekben az ebihalak elpusztulnának. Sajnos maga a Bara-patak sem tisztább, ez alól csupán a Duna gát után következő rövid szakasz a kivétel.
 
A vizek egy része azonban olyan minőségű, hogy ha a lárvák nem is, kifejlett békák előfordulhatnak bennük. Igy például a Bethlen Gábor utca, Hunyadi János utca sarkánál az árokban, ahol két langyosvízű kis forrás vize összefolyik, rendre megfigyelni néhány kecskebékát (Rana esculenta). A varangyokkal ellentétben a kecskebéka egész életét a víz közelében tölti, békaugrásnyinál nagyobb távolságra a vizet soha nem hagyja el. Előnyben részesíti az olyan élőhelyeket, amelyek partját magas növényzet szegélyezi, és az olyanokat amelyben a víz is vízimentával vagy mással sűrűn benőtt. Nappal a parton vagy a víz szinén, sütkérezik, ám a legkisebb gyanús neszre a mélybe veti magát, a fenékre úszik és elrejtőzik az iszapban. Hangja jellemző "brekegés". Táplálékát különféle repülő rovarok, legyek, szúnyogok adják, de összeszedi a csigákat, férgeket is.

A kecskebéka a valódi vagy hosszúlábú békák családjának képviselője. Ebből a családból még két további faj előfordulásáról tudunk városunk területéről illetve közvetlen környékéről. Az egyik a kecskebékához hasonló megjelenésű és hasonló életmódú tavi béka (Rana ridibunda), a másik pedig az erdei béka (Rana dalmatina).
 
A tavi béka szórványosan többfelé is előfordult a vizek környékén, (Óváros, Riminyáki-tó, Érliget). Az elmúlt másfél-két évtizedben azonban a korábbi élőhelyein olyan változások mentek végbe, amelyek az élőhelyeket gyökeresen megváltoztatták. Lehet, hogy ma már csak Ófalu Dunához közel eső területein fordul elő.

Hasonló a helyzet az erdei békával is. Ez a barna színű, szemzugában sötét "bajuszcsíkkal" díszített kétéltű kifejezetten erdőlakó. Jómagam korábban több alkalommal is láttam néhány példányát a Hamzsabégi erdőben. Előbb az M 7-es autópálya építése, később az M 0-ás elkerülő autópályarendszer darabolta mind több kis taggá a valaha összefüggő erdőséget. Az is lehet, hogy az erdei béka napjainkra kipusztult Érd területéről.
 
Ha nem is pusztult ki, mindenesetre nagyon lecsökkent a száma a korongnyelvű békák egyetlen Érden élő fajának, a vöröshasú unkának (Bonbina bonbina). Ez az aprótermetű kétéltű mindössze 2-4 cm nagyságúra nő meg. Zömök testalkatú, lábai rövidek, ezért az unkák sokkal inkább másznak, mintsem ugrálnak. Háta világos vagy sötétebb szürke, egyszínű vagy zöldesfekete foltok tarkítják. Nevét jellemző mély, szünet nélkül ismétlődő "unk-unk" hangjáról kapta. Ma elsősorban a Duna mentén találjuk meg, főként a téglagyár környéki telepített nyáras egész évben mocsaras, sekélyvizű mélyedéseiben és Érdliget Budapesthez közel eső nedves területein. Kiváló unkatanya volt hajdanán a mai Ritmus áruház mögötti gyep az Érd-alsói vasút mentén. Az akkor mélyen fekvő területen a feltöltés előtt futballpálya állt (a helybeliek csak "gödör" néven emlegették). Később a pályát már nem használták, helyén az összegyülő esővíz egy nagyfelületű, sekély, csapadékos években egész évben víz borította mocsarat alakított ki. Ez az élőhely népesült be később vöröshasú unkákkal. Többszáz állatot tartott el a vízben kifejlődő szúnyoglárvák és szúnyogok tömege.

Bőre a varangyokhoz hasonlóan szúrós, kellemetlen szagú váladékot termel. Ha megriasztják és nem tud elmenekülni, a hátára fordul, testét homorúan megfeszítve holtnak tetteti magát és ilyenkor hirtelen szembetűnővé válik hasának élénk, lángvörös színe, amely a támadót meghökkenti.. Sokszor megfigyelhető, hogy a tapasztalatlan madarak nemcsak meglepődnek a hirtelen változáson de meg is ijednek és otthagyják áldozatukat.
 
Éjszakai, rejtett életmódja miatt ritkán találkozunk a barna ásóbékával (Pelobates fuscus). 6-8 centiméteres, a zöld varangyra emlékeztető megjelenésű állat.Ha a szemébe nézünk tekintetében azonnal észreveszünk valami szokatlant.Ennek a magyarázata egyszerű. Az ásóbékák családjának valamennyi képviselőjére ugyanis közösen jellemző, hogy pupillájuk, a békák többségétől eltérően, nem vízszintes fekvésű, hanem függőleges. További jellegzetes anatómiai vonásuk, hogy a hím és a nőstény egyaránt hátulsó pár lábának sarka közelében jól fejlett ásósarkantyút visel. Ennek segítségével "tolatva" pillanatok alatt képes magát a laza talajba ásni. Hangjuk mély, a tyúk kotkodácsolására hasonlít, jószerivel azonban csak a párzási időben hallatják. Lárváik legnagyobbak valamennyi békák ebihalainál. Az átalakulást követően hamarosan elhagyják a vizet és egész nagy távolságok megtételére képesek. Ott telpeszenek meg, ahol a talaj kellően laza ahhoz, hogy a napközben mélyre áshassák magukat és így védekezzenek a kiszáradástól.

Sajnálatos, hogy hasznosságuk és ártalmatlan voltuk ellenére a békák nem örvendeznek túlzott népszerűségnek. Ez alól egyetlen kivétel akad, a népszerű "időjós" a zöld leveli béka (Hyla arborea). Hátoldala élénk csillogózöld, hasoldala szürkés, és szürkéssárga csík húzódik a szemétől az orrnyílásokig is. Színét azonban változtatni képes, mindig olyan árnyalatú, amely tökéletes környezetbeolvadást jelent számára. A száraz faágak kérgéhez lapulva maga is barnává válik, a sárga kéregzúzmoval borított törzseken ő is sárga. Mivel elsősorban leveleken tanyázik, ennek megfelelően rendszeresen zöldnek látjuk, ha egyáltalán meg tudjuk pillantani.
 
Életmódjában a többi békától annyiban különbözik, hogy amíg azok kivétel nélkül a talajszint lakói vagy vízben élnek, addig a levelibéka a növényzeten tartózkodik, ott vadászik mindenféle apró rovarra. Néha a nagy jegenyefák legmagasabb csúcsáról hangzik a hímek jellezetes brekegése. Ilyenkor az állatok hatalmasra fújják a torkukon feszülő hanghólyagjukat, amely rezonátorként működve felerősíti a levegőrezgéseket.
 
Régebben, abban a hitben, hogy az időjárás változásokat előre jelzi, befőttesüvegben tartották. Jóslásra természetesen nem képes, a növényeken történő függőleges irányú mozgásának pedig ugyanaz az alapja, amiért a fecskék is alacsonyan repülnek, eső előtt: követik a táplálékul szolgáló rovarok mozgását. Magas légnyomás esetén a rovarok alacsonyan szállnak, hiszen ehhez kevesebb energiára van szükségük mint alacsony légnyomás esetén, mikor is nagyobb magasságokba emelkednek.

Érd hüllőfaunája, a változatos élőhelyeknek köszönhetően, gazdagnak mondható. Hazánkban összesen 15 hüllőfaj él, közülük Érdről eddig egy teknős, négy gyík- és négy kígyófaj került elő. Fontos hangsúlyoznunk, hogy hazánkban valamennyi hüllőfaj, a kétéltűekhez hasonlóan védett! Sem befogni, sem elpuszt ítani nem szabad egyetlen példányukat sem, mert aki ilyet tesz., törvénysértést követ el.

Egyetlen teknősünk, a mocsári teknős (Emys orbicularis). Ófalutól egészen Érd-Parkvárosig valaha nagy számban élt, szinte minden kevésbé bolygatott vizes élőhelyen jellemző volt. A város beépülése során a számára kedvező biotópok sorra megszüntek, így számuk az utóbbi másfél évtizedben jelentősen lecsökkent. Utolsó nagy populációjuk Érdligeten, a székesfehérvári vasútvonal aljában, az egykori szovjet repülőgép-irányjelző állomás mocsaras telepén volt. A katonai jelenlét miatt elkerített terület háborítatlanságot, a bővízű forrás és környező pangó víz kiváló táplálékszerző helyet jelentett számukra. A mocsarat hat-hét éve feltöltötték, ma már csak egy icipici tó jelzi a hajdani teknőstanyát. A sitthegyek alatt minden bizonnyal nagy számban pusztultak el közülük, annak ellenére, hogy a gimnázium tanulóival kétségbesett próbálkozást tettünk a védett állatok összegyűjtésére és elhelyezésére. Sajnos ez csak részben sikerült, alig egy tucat állatot tudtunk Ercsi környékére áttelepíteni. Ha a mocsarat feltöltése helyett inkább kikotorták volna, és az ősfüzek árnyékában a tavat teljes felületével meghagyják, az eredeti élővilág megőrzésével a budai Feneketlen tavat övezőhöz hasonló park kerülhetett volna a helyére.
 
A mocsári teknősök szívesen kalandoznak el a víz mellől. Főleg a tojásrakás idején kószálnak be nagy területeket, keresik a legmegfelelőbbnek tűnő száraz magaslatokat. Igy még ma is szinte Érd egész területén találkozhatunk velük. Érd-Parkvárosból, a legszárazabb köves platóról is hoztak már hozzám példányokat.Táplálkozni viszont elsősorban a vízben szoktak. Ragadozók, étrendjükön vízben élő rovarlárvák, ebihalak, - és ha el tudják fogni őket - kisebb halak szerepelnek.Tojásaikat a nőstények május végén rakják le. A kis teknősök szeptemberre fejlődnek ki, azonban csak a következő év tavaszán bújnak elő. Az alig ötforintosnyi puha páncélú apróságok sokszor hosszú vándorutat tesznek meg a legközelebbi vízig. Ilyenkor sok elpusztul közülük. Szeptember végétől nem táplálkoznak, október közepétől a vízparton, mélyen a talajba ássák magukat és ott telelnek. Április elején hagyják el téli szállásukat. Rögtön párzanak, rendszeresen táplálkozni csak ezután kezdenek.

A gyíkok közül három, a fürge-, a fali- és a zöld gyík tudományos szempontból a nyakörvös gyíkok családjába tartozik. A negyedik faj egy másik család, a vakondokgyíkfélék képviselője.
 
A fürge gyík (Lacerta agilis) a legelterjedtebb hazai gyíkféle. Nevével ellentétben nem tartozik a leggyorsabbak közé. Feje nagy, széles, teste zömök, lábai vaskosak. Testhossza 20-25 cm lehet. A hím állat hasa zöld, hátán középen széles barna sáv húzódik. Mind a sáv , mind a test zöld felületei egyaránk kisebb nagyobb barnásfekete és apró fehér foltokkal mintázott. A nőstény hasonló megjelenenésű, de a test kétoldalt is barna. A tojásból kibújt kicsi gyíkok gyufaszálszerűek, egyszínű csokoládébarnák.
 
Érd egész területén megtalálható. Legjobban a kevésbé háborgatott nem túl magas füvel borított gyepes, gyomos területeket kedveli, különösen ott ahol partszakadások, szabad köves, homokos foltok szakítják meg a növényzetet. Szívesen húzódik ugyanis ezekre a foltokra napozni. Mivel az ilyen élőhelyek száma a város beépülésével egyre csökken, a fürge gyíkok is mind több korábbi lelőhelyeikről tűnnek el. Rendszeresen találkozhatunk velük a Fundoklia-völgy környékén, a vasúti töltések oldalában, a Ritmus áruház mögötti parlagterületeken és Érd-Ófaluban.
 
Ragadozó, elsősorban sáskákra, apró rovarokra vadászik. Októbertől április aföld alatti lyukakba húzódva téli pihenőt tart. Április elején hagyja el téli szállását és hamarosan párzik. A nőstény 10-12 lágyhéjú tojását száraz talajfoltokon a földbe rakja, azokat a Nap melege költi ki.
 
A fali gyík (Podarcis muralis) a fürge gyíkra emlékeztő megjelenésű, de karcsúbb, mozgékonyabb. Villámgyorsan mozog a legfüggőlegesebb felületeken is, bár a lábujjain tapadókorongok nincsenek. Valamivel kisebb, 16-18 centiméternél nagyobbra nem nő. Egész teste barna, önmagában apró sötétebb barna foltokkal mintázott. Csupán az oldalán alul fut végig keskeny csíkként egy halvány kék foltsor.
 
Mivel főleg száraz, köves lejtők, sziklafak, kőbányák meredek oldalain él, érdi előfordulása szórványos. A Fundoklia-völgy környékén és az Érd-felső vasútállomás peronján azonban rendszeresen látni. Néha elhagyott, romos házak, ritkán látogatott nyaralók épületein is megteleszik. Tápláléka rovarokból, pókokból, kisebb csigákból áll. Az ősz beköszöntével kövek, mohapárnák alá rejtőzik, és csak tavasszal bújik elő. Július elején 6-8 tojást rak a földbe.

A zöld gyík (Lacerta viridis) legnagyob hazai gyíkunk. Testhossza akár a 40-45 centimétert is elérheti. Karcsútestű, izmos felépítésű. A kifejlett állat alapszíne élénk sárgászöld, amely a hasoldal felé egyszínű sárgába megy át. Benne szabálytalan, apró "fröcskölt" fekete mintázat van. A hím torka a párzási időbén gyönyörű élénkkékké válik. A fiatal állatok egyszínű fakóbarnák. A rokon fajoktól eltérően szívesen tartózkodik a fák, bokrok ágain, ott vadászik apró rovarokra. Érden ritka, szórványosan azonban sokfelé találkozhatunk vele. A fürge gyíknál és a fali gyíknál jóval kevésbé viseli el a zaklatást, ahol háborgatják, onnan elhúzódik. A 70-es évek elején a gimnázium parkjában évekig élt néhány példány.

A gyíkok közül legritkább, igazi kuriózum a pannon gyík előfordulása. Ez a vékony, törékeny termetű gyíkféle egyetlen másik rokonfajával sem téveszthető össze. Mérete a 10 centimétert ritkán haladja meg, testszine bronzosan fénylő barna. Oldalán a szemétől kiindulva sötétebb barna sáv húzódik. Lábai nagyon vékonyak, alig képesek az állat testének kígyózó mozgását segíteni. Mint a neve is mutatja, hosszú ideig magyar állatnak tartották. Latin nevét Kitaibel Pálról a 18. század neves magyar természetkutatójáról kapta: Ablepharus kitaibelii. Ma már tudjuk, hogy nemcsak nálunk él, hazánktól délre, a Balkánon is előfordul, azonban mindenütt nagyon ritka. Korábbi legnagyobb egyedszámú hazai élőhelyeinek többségéről - a budaörsi, budai hegyekről - a főváros terjeszkedése folytán gyakorlatilag eltűnt.
 
Mindenütt csak a száraz, meleg, dolomitkopárok és nyílt dolomit sziklagyepek lakója. Érden egyetlen lelőhelye ismert eddig Érdparkvárosból, ahol az elmúlt tíz évben több példányt is látott, sőt fotózott Halász Antal tanár úr. Minden bizonnyal a Fundoklia-völgy déli lejtőjén is előfordul, hiszen a szarmata mészkőgörgeteges lejtők számos sajátosságukban a dolomit élőhelyekhez hasonlítanak.
 
A pannon gyík fokozottan védett!
 
Ezúton is kérjük az olvasókat, ha valahol ezzel a rendkívüli ritkasággal találkoznak, értesítsék a szerzőt a Vörösmarty Gimnáziumban.

A hüllők harmadik nagy csoportja, a kígyók közül, városunk területéről eddig a kockás siklót, a vízisiklót, az erdei siklót és a rézsiklót sikerült kimutatni.
 
Közülük leggyakoribb a kockás sikló (Natrix tesselata), amely még a vízisiklónál is jobban ragaszkodik a vízi élőhelyekhez. Érdszerte mindenütt előfordul, ahol kisebb nagyobb állandó vízfolyások, mocsaras, pangóvizes területek vannak. Leggyakoribb Érd-Óvárosban, a Beliczai sziget területén. A Dunába vezető sekély vízfolyásokban jó idő esetén nem egy napozó állatot megfigyelhetünk. Rendszerint az iszapos fenéken heverésznek. Éberek, ha közelebb lépünk és az árnyékunk mozgását megpillantják pánikszerűen menekülnek. Testük világosszürke alapon sötétebb szürke kockás. Főlek apró halakkal, békaporontyokkal táplákoznak.
 
A hasonló környezeti adottságú helyeken élő vízisikló (Natrix natrix) meglévő sárgás tarkófoltjáról egyértelműen azonosítható. Szintén kiválóan úszik, gyors, úszás közben azonban - a kockás siklóval ellentétben - bár lebukni is képes, a fejét a vízből kiemelve tartja.
 
Az erdei sikló (Elaphe longissima) jóval termetesebb két rokonfajánál, amíg amazok a méteres hosszúságot nem érik el, az erdei sikló azt rendszerint túl is haladja, sőt másfél méteres példányai is ismertek.Teste egyszínű barna, csak a hasoldal világosabb, drappos vagy sárgás. A bozótos erdei élőhelyeket kedveli, Érden csak a Vincelléri erdőből van előfordulását bizonyító megfigyelés. Általában a kivágott farakásokba, ágkupacokba húzódik, ahol rágcsálókra vadászik. Szívesen megy fel a fákra is, ahol a madárfészkeket fosztogatja. Ennek ellenére hasznos, védett, törvényes eszmei értéke:
 
Hasonló a helyzet a rézsiklóval (Coronella austriaca) is, bár ez kígyó nem az erdők, hanem a száraz, köves, napos lejtők lakója, és az ott élő gyíkokra vadászik. Csupán a Fundoklia-völgyből és Érdparkváros néhány pontjáról van adatunk. Testhossza 60-75 cm lehet, a hímek rézbarnák, a nőstények szürkék, a hátuk közepén pedig hasonló színű, sötét foltsor húzódik.Az ivaroknak ez a színkombinációja és a mintázat a keresztes viperára emlékeztető megjelenést ad nekik. Ráadásul az általános kígyószokástól eltérően a rézsikló, akárcsak a keresztes vipera, nem tojásokat rak mint a többi sikló, hanem utódait elevenen hozza a világra.
 
Rézsikló, vízisikló, keresztes vipera, az érdi polgárok nagy többségének számára sajnos egyremegy. Évről évre rendszeresen kapok telefonhívásokat,- sőt még a lakásomon is felkerestek befogott kígyóval - abban a hitben, hogy a kertben, fészerben, udvaron viperát láttak, vagy vipera harapott meg valakit. Ezúton is szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy Érden, és tágabb környékén sehol, semmiféle mérgeskígyó faj nem él. Tárnokon sem, ahol egy játszóteret azért zártak le a közelmúlban, mert ott viperát látott egy "szakértő". Ezek egészen nevetséges, megalapozatlan, pánikkeltő állítások. Arról van szó, hogy például az 1999-es csapadékos évben sokfelé keletkeztek kisebb-nagyobb felületű pangó belvizek és ezekben a nedves területeken a szívesen kóborló vízi- és kockás siklók megjelentek. Ez történt Újtelepen is, ahonnan több viperariasztást kaptam ebben az évben. A helyszínen azután mindig kiderül, hogy ártalmatlan, hasznos, sőt védett siklók valamelyike okozott riadalmat.

Akár a többi állatcsoportot sem, korábban soha, senki nem kutatta Érd madárvilágát. Ha akadt is ilyen lelkes természetbúvár, eredményeit nem publikálta. Ezért csupán az utóbbi évek, közel sem teljes madárlistájáról csemegézhetünk.
 
A madarak rendszerére jellemző, hogy az egyes rendeket egy-egy jellemző fajról nevezték el. Igy a szakkönyvekben a vöcsökalkatúak rendjéről, lúdalkatúak rendjéről stb. olvashatunk.
 
A gólyaalkatúak közül a névadó faj, a fehér gólya (Ciconia ciconia) nem fészkel Érden. Hébe-hóba, kora tavasszal azonban feltűnnek a messziről jött vándorok. Néhány évvel ezelőtt hosszasan gyönyörködtünk a házunk felett keringő gólyapárban. Kinyújtott nyakkal -ahogyan a gólyafélék repülnek - méltóságteljesen kőröztek a magasban, mi úgy éreztük, éppen felettünk. Több órán keresztül láthatóak voltak, úgy tűnt, mintha terepszemlét tartanának. A ma már közel sem olyan csendes Tusculanum azonban nem felelt meg az izlésüknek, mert lassan továbbálltak.
 
A gémfélék közül egyedül a szürkegémet (Ardea cinerea) említhetjük. Erre a fajra jellemző, hogy telepesen, általában sűrű nád között vagy nagy fűzfákon fészkel. Érden nincsenek meg ezek az adottságok, ezért fészektelep sincsen. Mivel azonban a fészket elhagyó madarak szívesen csavarognak, a Duna mentén időnként találkozhatunk egy-egy példánnyal. Rendszerint a sekély parti vízben, vagy a tocsogókban halásznak.
 
A lúdalkatúak legismertebb Érden is megfigyelt madara a bütykös hattyú (Cygnus olor). Érdekes ennek a tetszetős nagy madárnak a története. Hazánk területén a XIX. században még költött, a századfordulóra fokozatosan visszaszorult, az 1973-ban megjelent összefoglaló szakmunka pedig már arról ír, hogy vonulásai alkalmával is csak elvétve téved hozzánk, mint fészkelő régen kipusztult. Azután a 80 években fordult a kocka...Innen is onnak is az ország egész területéről jöttek a hírek, bütykös hattyút láttak. A balatoni és a Velence-tavi beszámolók pedig már a fészkeléséről is szóltak... Ma már a helyzet közismert, nagyobb tavaink időnként már terhessé váló, közönséges madara lett. Nem csoda, hogy a túlnépesedés elől is odébbálló bütykös hattyúk Érden is megjelentek.
 
Késő őszi, tél eleji vendégmadarak a vadlibák. Ha le nem is szállnak, a nagylilik (Anser albifrons) és a vetési lúd (Anser fabalis) csapatok rendszeresen láthatók, amint elnyújtott "V" alakban, halk lármával átrepülnek felettünk.
 
A kacsák közül a tőkés réce (Anas platyrhyncha) a Duna menti területek madara. Szívesen járnak be az ártéri erdő magas vízállás esetén nyáron is vízborította mélyedéseibe. A gácsér feje és nyaka fénylő sötétzöld alján egy fehér örvvel, a tojó egyszínű barnán kendermagos. Jellegzeteségük a mindkét ivar szárnyának evezőtollain fehér keretben ékeskedő kék tükörfolt. Télen délre húzódnak, de mindig akadnak áttelelő példányok. Ilyen volt Lajos is, a tőkésréce gácsér, melyet egy zimankós téli délelőttön éppen felettünk hagyott el az ereje. A kertben landolt az elfáradt, csontsovány madár. Néhány hét alatt sikerült felerősítenünk, és attól kezdve egész nap vígan ácsorgott narancssárga csizmájában a fenékig befagyott bádoglavór peremén.

A nappali ragadozó madarakat a sólyomalkatúak rendjébe soroljuk. Közülük legjellegzetesebb érdi madár a vörös vércse (Falco tinnunculus). Rendszeresen fészkel a Duna meredek letörésű magaspartjának megközelíthetetlen peremén. Ismerünk azonban vörösvércse fészket Újtelepről és Érdligetről is. A vadászó madár röpte nagyon jellegzetes "szitálás". Ilyenkor egy helyben lebeg, miközben szeme fürkészően apró rágcsálók után kutat. A trükkje az, hogy a madár szembefordul a széllel, és gyors szárnyrezegtetés közben ugyanolyan sebességgel repül. Mivel kizárólag egerekkel, pockokkal táplálkozik, rendkívül hasznos. Noha törvénnyel védett, többször is került hozzám légpuskával meglőtt, sebesült madár. Érhetetlen, hogy akadnak aljas, lődühtől hajtott emberek, akik képesek légpuskát emelni erre, a kedves, tetszetős megjelenésű madárra.
 
Nyáron csak elvétve látni, télen azonban mindennapos madárvendég az etetők környékén a nagyobb galambméretű karvaly (Accipiter nisus). Villámgyorsan érkezik, és mire az etetőn kosztolók felocsúdnak, már visz is egyet közülük. Rendszerint veréb az áldozat, de ha teheti nagyobb madarakat, feketerigót, balkáni gerlét is elkap. Ennek ellenére védett, feltétlen kíméletet érdemlő madár.... Ő is csak ugyanazt szeretné, amit az etetőn összegyűltek,... jóllakni.
 
Nagyobb termetű, mintegy tyúknagyságú, azonban sokkal karcsúbb, a gabonatáblák mentén rendszeresen megfigyelhető egerészölyv (Buteo buteo). Színe világosabb vagy sötétebb barna, néhány elszórt fehér tollvéggel. Szintén nagy pocokfogyasztó, emellett zsákmányául ritkábban hörcsög, ürge, vagy vakond is szolgál. Szívesen kering nagy magasságokban , miközben jellegzetes "hijé-hijé" kiáltásait messzire hallatja.
 
Ritka téli vendégként a kis sólyom (Falco columbarius) is ismert Érdről. A Szép Ilonka utcában érte baleset - talán egy autó ütötte el - elhullottan került megtalálói kezébe. Úgy tudom engedélyt kértek kitömetésére, további sorsa azonban ismeretlen számomra.
 
A tyúkalkatúak rendjébe földön fészkelő, kapirgáló lábú, szedegető csőrű madarak tartoznak. Közülük a fürj (Coturnix coturnix) a legkisebb, alig ökölnyi madár. A Kakukkhegyen, a Sánc-hegyen, és a Magasparton sokfelé hallani nyáron szüntelen pitypalatyolását. A nagyobb termetű fogoly (Perdix perdix) azelőtt népes csapatokban élt Érd és Százhalombatta között a parlagokon és a gabonaföldeken. Sajnos az ország egész területén visszaszorult, sőt sok helyről eltűnt. Alig néhány év alatt a vadászható vadmadárból rendkívüli ritkaság lett...Ma is él-e egyáltalán egykori élőhelyein nem tudom... Bár többször jártam az elmúlt években az említett területeken, soha, egyetlen darabot sem láttam belőlük.
 
Tyúkalkatú a vadászfácán (Phasianus colchicus) is. A város peremterületein, a vetések közötti cserjesorok, parlagföldek, gyepek jellemző madara. Érdparkvárosban az Ötvös utca környékén, az M 7-es autópálya mentén, Érdligetnek a főváros felé eső szegélyén rendszeresen látni ebből a díszes, nagy madárból. Pedig nálunk nem őshonos, igazi hazája Ázsia. Európában csupán a Kaspi-tenger nyugati partvidékén és a Kaukázus északi völgyeiben fordul elő. Attól keletre egész Mandzsúriáig, Koreáig, dél felé Kína középső területéig tenyészik. Hozzánk római közvetítéssel került, elvadult és meghonosodott. Bél Mátyás 1735-ben már mint gyakori madárról ír róla. Az országban sokhelyütt mesterségesen szaporítják és telepítik, mert jól repülő, Széchenyi Zsigmond szerint "kiváló sportot adó" vadászmadár. Száma az utóbbi években észlelhetően megcsappant. Ennek egyik magyarázata a légpuskás orvvadászok eléggé el nem ítélhető orvvadászata. Magam is láttam egyszer alkonyatkor, Érdparkvárosban, a fák ágaira felgallyazó, alvó madarakat becserkésző vadorzót.
 
Újteleptől és Parkvárostól a Sóskút-Tárnok irányban húzódó száraz, magasfüves területeken a darualkatúakhoz tartozó haris ( Crex crex) is előfordul. Fészkét mindig a magas fűbe rejti. Könnyen felismerhető, mert meglehetősen magas, lapos tetejű alkotmány. A madár hasznos rovarpusztító. hangja jellegzetes, harsogó.
 
Minden kisebb nagyobb állóvíz, halastó elmaradhatatlan, legközönségesebb két vízimadara a vízityúk (Gallinula chloropus) és a szárcsa (Fulica atra). Fekete, tyúknagyságú madarak. A vízityúk csőre pirosas, a szárcsa fején pedig a csőr fölött, jellegzetes, nagy fehér homlokfolt van. Nehézkesen szállnak fel a vízről, először hosszasan futnak a tetjén, tapossák, csak azután kelnek szárnyra. Korábban a Riminyáki tavon, az érdligeti katonai repülőgépirányító mocsaras taván és egyebütt is ahol náddal szegélyezett szabad vízterület volt, felbukkantak. Élőhelyeik felszámolása miatt az utóbbi években alig látni belőlük.

A lilealkatúak közül az ugartyúkról (Burhinus oedicnemus) kell először szólni. Ez a madár nem él sem Érden, sem a környékén. Hogy mégis megemlítjük, ennek az az oka, hogy régi irodalmi adatok említik városunk területéről, és ezért gyakran az újabb ismeretterjesztő írásokba is bekerül. Ez azonban tévedés. Ha élt is valaha Érden, - ami nem zárható ki, mert korábban például Mór környékén is a parkvárosi mészkőplatóhoz hasonló élőhelyen költött - mára kipusztult, és felbukkanására nem is számíthatunk.
 
A tudni kell róla, hogy különleges megjelenésű, hatalmas, kerek sárga szemű madár. A Kiskunsági Nemzeti Park homokpusztáinak szigorúan védett területein élő ritkaság.
 
Az ugyanebbe a rendbe tartozó sirályok közül azonban a Duna mentén, több fajjal is találkozhatunk. Télen átvonuló vendégként, nálunk ritka északi fajok is felbukkanhatnak. Ilyen a rendszerint novembertől Magyarországra húzódó viharsirály (Larus canus) és az ezüstsirály (Larus argentatus), bár utóbbival nemegyszer az év egyéb időszakaiban is találkozhatunk. Közülük legismertebb a csokoládébarna fejű dankasirály (Larus ridibundus), amely költőmadarunk. Érdi fészkeléséről nem tudunk, ám a közeli kajászói halastavakról elcsavargó madarak a szántóföldeken néha nagy számban vendégeskednek. Főleg a friss szántáson bogarásznak és minden kisebb-nagyobb rovart összeszednek.
 
A galambalkatúak legközönségesebb képviselője a balkáni gerle (Streptopelia decaocto), a mindenki által jól ismert vadgalamb. Szinte hihetetlen, hogy ez a madár hetven évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt hazánk területéről. Csak a harmincas évek elején jelentek meg az első példányok, megtelepedése a negyvenes évekre esik. Azóta rendkívüli módon elszaporodott, nincs olyan zug, amely ne lenne megfelelő számára. Teljesen urbanizálódott, fészkét - egyéb híján - ablakok virágládáiba, ereszcsatornákba rakja. Építésére minden "csőrbeférő" vicik-vacakot felhasznál, drótdarabokat, papírt, szemetet. Elsősorban azonban fák magasabb ágain fészkel, egy kertben akár több fészek is lehet. Sokan nem szeretik, mert csapatostul szállhatják meg a baromfikifutók etetőedényeit és a szemet felcsipegetik a háziszárnyasok elől. Szelidítve kedves, okos madár. Változatát, a kacagó gerlét kalitkamadárként mesterségesen is tenyésztik.
 
A balkáni gerle térhódítása visszaszorította eredeti élőhelyeiről a vadgerlét (Streptopelia turtur). A vadgerle hasonlít a balkáni gerléhez, hasonló alkatú és méretű, ám tarkánbb nála. Fejének teteje kékesszürke, a begy és a melle sötét borvörös,a has és a farok töve fehér. Soha nem volt városlakó, bár a külterületeken, kertekben megjelent. Az utóbbi évtizedekben nagyon visszaszorult, Érden csak a Kakukk-hegy környékén és a Sánc-hegy előtti gyümölcsös platón költenek.
 
A kakukkalkatúak egyetlen hazai képviselője a kakukk (Cuculus canorus). A Beliczai sziget ligeterdeiben gyakran hallhatjuk hangját. Érdekes, hogy az utóbbi években a város egyéb negyeiben is meg-megjelenik. Én magam többször láttam Tusculánumban, és tavasszal napokig beszéltgetett egy pár a Vörösmarty Gimnázium kertjében is. Közismert, hogy fészket nem épít, tojásait más madarak fészkébe csempészi. Érden vörösbegyfészekben figyelték meg parazitizmusát.
 
A bagolyalkatúakat gyakran hívják éjszakai ragadozóknak. Valóban ragadozó életmódot folytató, éjjel tevékenykedő madarak.Fejlődéstani kapcsolatban azonban nincsenek a sólyomalkatúakkal.
 
Közülük Érden is fészkel az emberi környezetben szívesen tanyát verő gyöngybagoly (Tyto alba guttata). Kutyavár környékén a 70-es években több pár is költött. A kistermetű kuvik (Athene noctua) jelenlétét rendszerint csak a hangja árulja el. Késő este repül, elvétve megpillanthatjuk, amint a város kevésbé lakott területein, az utcai lámpák körül repdeső rovarok közül próbál vámot szedni. Ez vesztét is okozhatja, mert az alacsonyan suhanó madár könnyen válik gépkocsik áldozatává. Csapatostul telelnek néha a város fáin az erdei fülesbaglyok (Asio otus). Nyáron is láthatjuk őket, amit meleg estéken hangtalanul suhannak keresztül a gyümölcsösökben. Ha tartósan hidegre fordul az idő, csapatokba verődnek és országszerte kóborolnak. Igy jutnak el hozzánk is... Hasonló életmódot folytatnak a réti fülesbaglyok (Asio flammeus) is. Télen esetenként velük is találkozhatunk, bár jóval ritkábbak..Ha nem zaklatjuk őket, nappal is jól megfigyelhetően ülnek a magasabb fák ágain és álmosan pislognak.
 
Sokan a legszebb hazai madárnak tartják a szalakótaalkatúakhoz tartozó gyurgyalagokat (Merops apiaster). Valóban, a szikrázó napsütésben, repülő rovarok után cikázó tarka madarak a trópusok tollcsodáit idézik. Régebben a Fundoklia-völgy elején, Érdligeten az egykori homokbányánál és Ófaluban a magaspart lazább talajú szakadásain egyaránt költöttek. Ma is megvannak még szerencsére, de számuk egyre kevesebb. A Fundoklia-völgyből végleg eltűntek, Érdligeten sem fészkelnek már, de fel-felbukkannak a meredek homokfalak előtt, mert itt tudják összszedegetni a legfőbb táplálékukat jelentő különböző darázsféléket. Egyedül az ófalusi fészkelőhelyen költ néhány pár...Elköltözésük a szüntelen háborgatásnak tudható be. Ez azért szomorú, mert a közelünkben például Beloiannisz telepen egész alacsonyan egy nagy telepnyi költ ebből a csodaszép madárból. A repülő gyurgyalag szüntelen hallatja fülytülő-csivitelő hangját, így jelenlétét, ha nem is látjuk, elárulja.
 
Hasonlóan kékesen csillogó, repülő drágakő a jégmadár (Alcedo atthis). Érdi költőhelyéről nem tudunk, de ófalusi jelenlétét megbízható megfigyelő igazolta.
 
Ugyancsak ebbe a rendbe tartozik a búbosbanka is (Upupa epops). Fejtetőjén ékeskedő, legyezőszerűen széttárható tollbóbitájáról azonnal azonosítható. Érden nem gyakori, bár többfelé költ, és hébe-hóba a kertekben is felbukkan. Röpte a harkályokéhoz hasonló, ívelt. Mivel rovarokat fogyaszt, nagyon hasznos madár.
 
A harkályalkatúak közös sajátossága jellegzetesen hullámzó röptük, továbbá az, hogy szárnyalás közben hangosan kiáltoznak. Az ide sorolt madarak közül elsősorban a lakott területek harkálya a nagy fakopáncs (Dendrocopos major). Gyakran látni, amint villanyoszlopok oldalára ülve pergő tam-tamot ver. Tévedés azt hinni, hogy ilyenkor zsákmány után kutat, ezzel a hanggal adja tudtára a többi harkálynak, hogy ez az ő fészkelőterülete. Az ember közelsége nem zavarja, szívesen költ kertekben, gyümölcsösökben. Minden évben új odvat váj magának. Termetre és színre is nagyon hasonlít hozzá a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus). Különbség a fej tollazatának mintázatában van, a fehér fültájékot és a fehér nyakfoltot nem választja ketté egy fekete sáv, mint a nagy fakopáncs esetében. Életmódja is hasonló, nagyobb városokban parkokban költ. Mivel Érden egyetlen komoly, idős fákból álló közpark sincsen, a balkáni fakopáncs is a kertekbe húzódik. Ritkán a kis fakopáncs (Dendrocopos minor) is felbukkan. Egy alkalommal a kertünkben gyönyörködtem ebben az öklömnyi kis harkályparódiában. Amilyen kicsi olyan lármás. Könnyen felismerhető, mert sokkal több a fekete-fehér pepita szín a tollazatában mint más harkályokon.
 
Legnagyobb harkályunk a sziget erdő féltett kincse a fekete harkály (Dryocopus martius). Akkora mint egy varjú, a tolla is hasonlóan fekete, messzire virító élénkvörös tarkófolttal.
 
Ritkábban a zöld küllővel (Picus viridis) is találkozhatunk. Néha ugyan a házak közé is belátogat, szívesebben tartózkodik azonban zártabb erdőkben. Ófaluban, a Vincelléri erdőben tölgyfáin és a hamzsabégi erdőben is honos. Főleg hangyákkal táplálkozik, ezért nemegyszer a földön találjuk bogarászni. Rendszeres látogatója a város északi határán húzódó plató mezei hangya bolyainak. Harkály rokonságát nem tagadja meg, mert faodvakban költ.
 
A verébalkatúak vagy ismertebb nevükön énekesek népes rokonsága számos fajjal képviselt az érdi faunalistán..
 
A magyar nép legkedvesebb madarai talán a pacsirták. A mezei pacsirta (Alauda arvensis) mindenütt költ a város határában, ahol összefüggő, nagy szántóföldek húzódnak. Hangosan énekelve, függőlegesen is képes a magasba emelkedni. Gyönyörű éneke szerény külsőt takar, földszínű barna, akár egy veréb. Közeli rokona a búbos pacsirta vagy pipiske (Galerida cristata) hasonló megjelenésű, fején azonban tollbóbita van. A mezei pacsirtával ellentétben a pipiskék állandó madarak. Ha jön a tél a város belső terülteire húzódnak, rendszeres láthatók a lakótelepen és a vasútállomások környékén. Annyira terepszínűek, hogy csak akkor venni őket észre, ha lépteinkre fázósan összehúzódva továbbszaladnak.
 
A fecskék közül a molnárfecske (Delichon urbica) és a füstifecske (Hirundo rustica) egyaránt fészkel a városban. A molnárfecske kicsit zömökebb, villás farka rövidebb, fészke sárból készül, és a madár eresz alá, a házak külső oldalára rakja. Éveken keresztül több molnárfecske is költött az Érd-felső vasútállomás épületén, a főút felöli oldalon. A füsti fecske tolla fényes kékesfekete, a homloka és a torka vörösbarna. Fészkét ugyancsak sárból, rendszerint épületek belsejébe, teraszokra, tornácokra építi. Mindkét faj hasznos légy és szúnyogpusztító.
 
A sárgarigó (Oriolus oriolus) fűszálakból művészien megépített, zárt fészkét főleg nyárfák lombkoronájának felső, vékony ágai közé fonja. Jó ideje költ két vagy három pár a gimnázium parkjában. Éneke nagyon szép trillázó fütyülés. Örömmel hallgatjuk, mert ha megszólal, a közeledő évvégét jelzi. Hazaérkezése ugyanis április végére, május legelejére esik.
 
Talán nem mindenki tudja, hogy a varjúfélék is az énekesek közé tartoznak. Közülük legtermetesebb, hatalmas szép madár Mátyás királyunk címermadara, a holló (Corvus corax). A holló története a bütykös hattyúéhoz hasonló. Nemcsak Magyaroszágról, csaknem egész Közép-Európából kipusztult a hatvanas évek elejére. A környező országok és a hazai természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően azonban a hetvenes évek közepén újra megjelent nálunk. Azóta pedig rohamosan elterjedt, olyannyira, hogy én magam is láttam már Érden hollót. Hangja is nagyon jellegzetes rekedtes krog-krog.
 
A kisebb testvérfaj, a fénylő, feketéskék tollú vetési varjú (Corvus frugilegus) megjelenése mindig a hideg beköszöntésének a jele. A télen hozzánk húzódók nem nálunk keltek ki a tojásból, főleg északkelet felől érkeznek évről évre hatalmas csapatok, amelyek egy része továbbvonul még délebbre, egy része viszont itt telel át. Megjelenik a kertekben, elhordja a fán maradt diót, mandulát, hullott almát, és nagyon szeret kukázni, túrkálni a trágya vagy komposzthalmokban. Gyakran együtt jönnek a szürkemellényes dolmányos varjakkal (Corvus cornix) sőt csókákkal (Coloeus monedula) is.
 
A szintén rokon hosszúfarkú, fénylő fekete-fehéren tarka szarka (Pica pica) állandó madarunk. Sokfelé költ, fészkeit szívesen építi a vasútmenti akácosok, vagy a szántóföldeket szegélyező mezővédő erdősávok fáira. Néha a sűrű cserjéssövényekben is költ. Nagyon tanulékony, okos, ravasz madár. Bár kifosztja az énekesmadarak fészkeit is, egér- és pocokpusztításával a kártékony rovarok összefogdosásával jelentős hasznot hajt.
 
Hasonló megítélés alá esik a mátyásmadár vagy szajkó (Garrulus glandarius). A zárt erdőségektől a cserjés ligetekig mindenütt előfordul. Hébe-hóba a kertekben is megjelenik. Tollazata díszes, homloka fehér széles fekete csíkokkal, ez a csíkozás a lilásrózsaszín fejtetőre is ráhúzódik. Hátoldala is lilásvörös, amely a farok felé palaszürkébe megy át. Vegyestáplálkozású, rovarpusztításával hasznos, de a kisebb madárfészkeket is kirabolja. Szívesen fogyaszt makkot. Állandó madár, ám kóborlásra hajlamos.
 
A cinegefélék népes családjából a legtermetesebb a széncinege (Parus major). Ki ne ismerné a madáretetők kedves téli vendégét. Mindig a hideg érkezését jelzi, ha a kertünkben megjelenik. Rendszeres etetéssel a kertbe szoktatható, ha azt is szeretnénk, hogy ott is költsön, meterséges faodukat kell kihelyeznünk. Évenként kétszer, néha háromszor is költ. Igazi ingyenmunkás, mert nagyon sok áttelelő lárvától, bábtól tisztítja meg a fák ágait. Kisebb nála és mozgékonyabb a kékcinke (Parus coeruleus). Hasonlít nagyobb testű rokonához, ám pofái kétoldalt és a homloka fehér, fejteteje pedig élénk kék. Jól megférnek együtt, mert nem jelentenek igazi táplálkozási konkurenciát egymásnak. A kékcinke azokat a vékony ágvégeket, rügyeket kutatja végig, amelyekhez a széncinke nem fér hozzá. A Vincelléri erdő és a Hamzsabégi erdő tölgyeseiben a feketesapkás barátcinege (Parus palustris) költ. A házak 2közé a kertekbe, azonban ritkábban húzódik be.
 
A csuszka (Sitta europea) az egyetlen olyan madárfaj, amely a fatörzseken fejjel lefelé haladva is képes mozogni és vadászni. Fejteteje, háta kékesszürke, torka fehér, hasoldala sárgás, oldalul élénk vörösbarna. Erdei madár, Érd fás, bokros helyein többfelé költ. Néha a kertekben is felbukkan, főleg késő ősszel és télen, amikor a cinkékhez hasonlóan kóborol. Sőt néha közös csapatokba verődve, együtt jelennek meg az etetőkön.
 
Egyik legkisebb madarunk az ökörszem (Troglodytes troglodytes), Érden minden erdőfoltban otthonra lel. Nagy, boltozatos fészkét a földön, gyökerek között, bokrok tövében jól elrejtett helyekre építi. A madarat gyakran látjuk a földön heverő, favágás után otthagyott kötegek nagyobb ágai között bujkálni. Kicsi farkát mindig felfelé meresztve tartja. Rovarokkal táplálékozik, nagyon hasznos.
 
Ha valakit megkérdeznek, hogy mit gondol, melyik lehet a leggyakoribb kerti madár, minden bizonnyal sokan lesznek, akik a fekete rigó (Turdus merula) mellett teszik le a voksukat. Tény és való, hogy a balkáni gerléhez és a házi verébhez hasonlóan teljesen urbanizálódott. Ma már az emberi környezettől távol nagyon megritkult, városi populációi viszont országszerte roppant népesek. Az új körülményekhez történő gyors alkalmazkodás napjainkban, a szemünk előtt zajlott, zajlik. A fekete rigók táplálkozási, költési, vándorlási szokásai is jelentősen megváltoztak. Az eredetileg rovarevő faj mindenevővé vált, szívesen csipkedi a cseresznyét, hordja a szőlőt, váj hatalmas lyukakat az érett almába és körtébe. Mégis azt mondom, ne sajnáljuk tőlük a finom falatokat, mert csak hasznos segítő tevékenységéért nyújtja be ilyenkor a számlát. Fészkét a kertekben lehetőleg magasra, rejtetten, a fák, bokrok koronájába építi. Mindent beleaplikál amihez csak hozzáfér, szívesen dolgozik műanyag zsacskókkal, spárgával, papírdarabkákkal. Egy kertben több fészek is lehet, ami azt jelzi, hogy a madaraknak a szabad természetben megfigyelhető távolságtartó magatartása is lecsökkent. A városiasodott feketerigók a tél elől történő elköltözést is feladták és a cinegék mellett a madáretetők, a vetési varjak mellett a komposztgödrök legjellemzőbb látogatói.
 
Téli vendégként gyakran jelennek meg kisebb nagyobb csapatokban a városban a fenyőrigók (Turdus pilaris). Főleg a bokrokon lévő kökény, galagonya terméseivel, különböző bogyókkal táplálkoznak. Egy-két félbevágott főtt krumplival az etetőkbe csalogathatók. Hamuszürke fejéről és nyakáról, gesztenyebarna hátáról ismerhetjük fel. Egy alkalommal télen néhány örvösrigót (Turdus torquatus) láttam a kertünkben. Hazája Észak-Európa, illetve Közép-Európa magashegységei. A nagy hidegek elől délebbre húzódik, így nálunk is fel-felbukkan. Tollazata sötét tónusú, mellén széles, fehér, örv alakú folt van. Az énekes rigó (Turdus philomelos) erdei madár, a tapasztalatok szerint a fekete rigóhoz hasonlóan újabban a városokban is megjelenik. Érden valamennyi nagyobb erdőfoltban költ. Barna színű, főleg a nőstény, jól láthatóan sűrűn pettyes.
 
Rendszerint egy kiemelkedő ponton üldögélve, oda vissza-visszaszállva vadászgat rovarok után a cigány csaláncsúcs (Saxicola torquata). Szinezetükben a fekete, a vörös és a fehér színek uralkodnak, a fej, a torok és a hát fekete, a farkon sok a rozsdával szegélyezett fehér szín. Az Érdparkváros felett húzódó platón és a Sánc környékén látni leginkább. Fészkét a talajon, leggyakrabban árokpartok oldalában, a fű közé építi.
 
Egy kicsit hasonló megjelenésűek a kertekben sokfelé fészkelő rozsdafarkúak. A kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus) alsó teste vörös, a házi rozsdafarkúé (Phoenicurus ochruros) fehéres, a faroktollak alul mindkét esetben vöröslők. Fészkelési szokásukban is eltérés van, a kerti rozsdafarkú mindig odvakban költ, a házi rozsdafarkú viszont szívesen rakja fészkét fészerek ereszébe, padlászugokba. Mivel kizárólag rovartáplálékon élnek, nagyon hasznos madarak.
 
Amilyen gyönyörű az éneke, olyan jelentéktelen külsejű madarunk a fülemüle vagy csalogány (Luscinia megarhyncha). Kisebb rigónagyságú madár, tollruhája egyszínű rozsdabarna. A sűrűn bokros erdőket szereti, Ófaluban az ártéri erdőben, a Magasparton, a Kakukk-hegyen és a Fundoklia-völgy környékén költ. Éneke nagyon jellegzetes, aki egyszer hallja, semmilyen más madár hangjával nem téveszti össze. Elsősorban rovartáplálékon él, nagyon hasznos. Télre délre vándorol.
 
Az ugyancsak a rigófélékhez tartozó vörösbegy (Erithacus rubecula) az erdőkben, ahol megfelelő aljnövényzet van, mindenütt megtalálható. Tollazata jellegzetes, a hasa és farkának alja fehér, melle és begye, valamint a torka, élénkvörös. Fészkét a talajra építi. Rovarevő, ennek ellenére ősszel szívesen látogatja a bodzát és egyéb cserjéket lédús terméseikért. Télen a kertekben a madáretetőkön is megjelenik.
 
A poszátafélék közül a kerti poszáta (Sylvia borin) és a barátka (Sylvia atricapilla) sokfelé előfordul. Utóbbi a kertekben is gyakran költ, bár gyakran csupán füttye árulja el a bokrok között bújkáló madarat. A poszáták karcsú testű, kecses énekesek. A kerti poszáta hátoldala egyszínű, szürke tónusú olajbarna, feje és testének oldalai sárgásbarna árnyalatúak. A barátka könnyen felismerhető, mert a hímek fejeteteje feltűnő fekete sapkát visel. A nőstényeken ugyanez a folt vörösesbarna. Fészkét mindkét faj alacsonyra, bokrok, indák, vagy sűrűn nőtt lágyszárú növények közé építi. Hasznos rovarpusztítók, a gyümölcsökhöz még véletlenül sem nyúlnak hozzá.
 
Hasonló életmódú, Érden azonban csak szórványos előfordulású a kisebb, karcsú kis poszáta (Sylvia curruca).
 
Az ófalusi ártér Dunát kísérő gátja mentén néha hallani a réti tücsökmadár (Locustella naevia) énekét. Ez az apró, kecses poszáta az országban sehol sem gyakori. Hátoldala olajbarna, amely sötét foltokkal tarkított. Nedves réteken, csalitosban, a fű között fészkel. Éneke a tücsökmuzsikához hasonlít, erre utal az elnevezése. Sokkal gyakoribb nála a nagyobb termetű nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), amely valójában nem rigóféle, hanem egy nagyobbra nőtt poszáta. Korábban fészkelt a szovjet katonai repülőgép irányjelző telep nádasaiban is, mára onnan az élőhely felszámolása miatt eltűnt. Mivel nem ragaszkodik a nagyobb, összefüggő nádasokhoz, Érdligeten és Újtelepen is ismertük fészkelőhelyét. Sajnos az utóbbi években itt sem láttuk. Közel rigóméretű, sötétbarna tollazatú, fészkét nádszálak közé építi, és főleg a nád puha bugájával béleli ki. Tápláléka a nádasok rovarvilágából kerül ki, de a szomszédos területekre, gyümölcsösökbe is ellátogat. Rovarpusztító.
 
Az egykori ófalusi téglagyár körül, a Magaspart alján elterülő nagyobb nádasokban rendszeresen költ az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris) és a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus). Mindkét madár életmódjában, sőt megjelenésében is a nádirigóra emlékeztet, nála azonban vékonyabbak és kisebbek. Náluk alig valamivel nagyobb az ártéri erdő bozótosaiban többfelé is költő geze (Hippolais icterina). A geze világosabb, uralkodó színe inkább szürkés sárgászöld, az orron és a szem között keskeny világossárga gyűrűvel.
 
A csilpcsalp-füzike (Phylloscopus collybita) a várost kelet felől határoló tölgyesek jellegzetes madara. Teste felül zöldesszürke, hasoldala szürkésfehér. Kisebb, cinegetermetű, azonban náluk karcsúbb.
 
A légykapók közé hasonló termetű, kicsit testesebb, foltos szárnyú énekesek tartoznak. Kizárólag rovarokkal táplálkoznak, zsákmányukat a fecskékhez hasonlóan a levegőben szedik össze. Vadászati stratégiájuk azonban más, mert amíg a fecskék sebesen cikázva valósággal hajszolják a repülő rovarokat, a légykapók mintegy lesben állva indítanak meg-megújuló támadásokat a legyek és szúnyogok csapatai ellen. Az Érdi-sánc platóján, és a parkvárosi tölgyesek szegélyein, ritkán látogatott nyaralók kertjében találkozhatunk a szürke légykapóval (Muscicapa striata). Verébre emlékeztető megjelenésű, egy kicsit karcsúbb, tollazata egyszínű és hátoldalának barna színe szürkés árnyalatú.
 
A billegetőfélék közül a barázdabillegető (Motacilla alba) a szántóföldek, kertek, kevésbé beépített területek jellemző madara. Torka fehér, begyén patkószerű fekete folt van, farka feltűnően hosszú, jártában keltében a madár szüntelenül billegteti. Általában víz közelében telepszik meg, a hidak, házak közelsége egyáltalán nem zavarja. Rovarokkal táplálkozik.
 
Egyes években téli vendégként csapatostul bukkan fel, máskor hosszú ideig nem látni a csonttollú madarat (Bombycilla garrulus). Könnyen felismerhető, mert egész teste vörhenyesbarna, torka, homloka és a szeme körül fekete és fehér díszítéssel. Fején erőteljes tolltaraj díszlik. Van vagy tizenöt éve, hogy egy kemény téli napon vagy ötven csonttollú jelent meg a kertünkben. Ellepték a kertkapu körül húzódó dérlepte vadrózsalugast és kiéhezve estek neki a fennmaradt csipkebogyóknak. Addig nem távoztak, míg szisztematikusan az utolsó termést is el nem fogyasztották. Örömmel néztük az ablakból a ténykedésüket. A rózsák termését azóta is minden évben fennhagyjuk, ám a csonttollúak azóta nem jelentkeztek.

Az énekesek közé tartozik, életmódját és csőralakját tekintve inkább a nappali ragadozókhoz hasonlítanak a gébicsek. A tövisszúró gébics (Lanius collurio) a bokrokkal beszórt nyiltabb területeken mindenütt költ. Rendszeresen megfigyelhetjük vadászatát például az Ötvös utca mentén húzódó galagonyás bozótosokban. Rendszerint egy magasabb ág eheyére ül ki, onnan tart terepszemlét. Könnyen azonosíthatjuk, mert szeme mentén széles, fekete sáv húzódik, háta, vállai és felső szárnytollai rozsdavörösek. Rigónagyságú. Csőre kampós, hegyes ragadozócsőr. Elsősorban rovarokkal, de kisebb rágcsálókkal is táplálkozik. Néha egy-egy apróbb énekesmadarat is elkap. Az el nem fogyasztott zsákmányát a fészke körüli bokrok tüskéire, hegyesebb ágaira tűzi fel.
 
A csillogó tollú seregély (Sturnus vulgaris) a szőlőtermelő érdi gazdák legrettegettebb ellensége. Kis számban egész évben itt van velünk, néhány évvel ezelőtt a gimnázium parkjában egy öreg ezüsthárs magasan lévő odvában fészkelt egy pár. Ősszel azonban tömegesen jelenik meg, megszállják a kerteket és rövid idő alatt szinte az egész termést elhordják. A madarak - bár év közben a cseresznyébe, sőt nyári almába, körtébe is belekóstolnak - a rovarokból is sokat összeszednek. Legkönnyebben úgy védekezhetünk kártételük ellen, ha védő madárhálóval húzzuk be a termést érlelő tőkéket. Igaz a háló, főleg, ha több is kell belőle, nem olcsó, ám egyszeri beruházás, és éveken keresztül megkímél minket a kellemetlenségektől. A seregély ugyanis okos, ravasz madár. Hamar kiismeri a madárijesztők látszólagos harckészültségét, és ha rájön, hogy nem kell tőlük tartania, fejükről, karjukról mustrálgatja a megdézsmálandó szőlőt.
 
Hasonlóan szemtelen, ám igazi kárt nem okoz a két verébfaj, a házi veréb (Passer domesticus) és a mezei veréb (Passer montanus). A két faj életmódjában nincs különbség, megjelenésükben főleg a hímek térnek el szembeszökően egymástól. A házi verebek hímjein, a szemük mögött hátrafelé gesztenyevörös sáv húzódik és a csőrüktől is vékony fekete csík vonul hátra. A mezei verebek hímjeinek fejteteje csokoládébarna. A nőstények mindkét esetben egyszerűek, tolluk barnásszürke. A házi veréb fészkét legtöbbször fali üregekbe, eresz alá, tetőcserepek alá, falra felfutó vadszőlő és borostyán hajtásai közé készíti. A mezei veréb kevésbé ragaszkodik az épületekhez, bár néha a házi verébbel együtt költ. Szívesen költözik be cinegéknek kitett mesterséges odukba is. Mindketten mag- és rovarevők, összeszedik az amerikai fehér medvelepke hernyóit is. A közhiedelemmel ellentétben sokkal több hasznot hajtanak, mint amennyi kárt okoznak a vetemények magjainak kiszedegetésével vagy a gyümölcsfák virágrügyeinek kicsipegetésével.
 
A pintyfélék közül a "nagyorrú" meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) a madáretetők jólismert téli vendége. Főleg a napraforgót szereti, hatalmas, kúp alakú csőrével ügyesen fejti ki belőle a magot. Az év egyéb időszakaiban erdőkben él, és a vadcseresznye magján túlmenően szívesen fogyasztja a bükkmakkot, a juhar termését, és a csonthéjas vadgyümölcsöket, kökényt, sajmeggyet. A kertekbe szoktatva egy család a cseresznyefa termését teljes egészében elhordhatja...A kisebb termetű, sárgásöld tollazatú zöldike (Chloris chloris) egész évben a kerteket és a parlagföldeket, gyomszegélyeket járja. Hasznos gyommagpusztító. Hasonlóan a magvakért keresik fel a kerteket a csapatostul kóborló tengelicek vagy stiglincek (Carduelis carduelis). A hímek csőr körüli tájéka élénkpiros, tollazatukban a sárga szín dominál, ezen túlmenően a madarakat jellegzetes csivitelésük is elárulja. Mnden gyommagvat összeszednek. A dísznövények közül különösen a pillangóvirág kaszatterméseit kedvelik. A jóval ritkább csíz (Carduelis spinus) a zöldikére emlékeztet, ám fejteteje finoman foltos és a szárnyain is sötéten csíkozott.Télen, amikor kóborol, Érden is megjelenik. A kenderike a tengelicnél valamivel nagyobb, színe fakó vöröses, a hasoldala és a farktollainak töve világosabb. Érden például a Sáncon, felhagyott gyümölcsösökban fészkel. Télen a többi pintyféléhez hasonlóan csapatokba verődik és vándorol, akkor bárhol felbukkanhat. Téli vendég a süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) is. A fehér havon, az etető körül felbukkanó feketefejű, lángvörös begyű hímek messziről szembeszökőek. A nőstények feje is fekete, begyük azonban egyszínű barnásszürke. Nálunk csak a magasabb hegyvidéken költ, téli vándorlásai során jut el hozzánk. A pintyek közül az erdei pinty (Fringilla coelebs) a környező lomberdők madara. A hímek feje, nyaka kékesszürke, háta vörösbarna, legszembeszökőbb talán szárnyainak fehér foltjai és csíkozottsága. Vegyes táplálkozású, a magvakat, rovarokat egyaránt összeszedi. Télen rokonfajával a fenyőpinttyel (Fringilla montifringilla) együtt az etetőknél is felbukkan, ahol kenyérmorzsával is beéri.
 
A földutak gyomszegélyeinek jellemző madarai a citromsármányok (Emberiza citrinella). Hímje aranysárga, a tojó színe zöldesebb, fakóbb. Főleg magevő. Rokonai közül Érden a sordélyt (Emberiza calandra) láthatjuk még, például Érd ófaluban a gát és a futballpálya környékén, illetve az onnan a 6-os út felé vezető művelt földterületek mentén. Hátoldala barnás, foltos, szárnya és farka sötétbarna.

Az evolúciós szempontból legősibbnek tekinthető hazai emlőscsoport a rovarevők népes társasága.
 
A keleti sün (Erinaceus europeus) városszerte előfordul. Nemcsak a parlagföldek, töltések elhagyott gazosaiban él, hanem a gondozott kertekben is megtelepszik. Mi pedig ennek csak örülhetünk, mert a sün minden eléje kerülő rovart, cserebogárpajort, lárvát, férget elfogyaszt, és ami fontos, nem veti meg a csupaszcsigákat sem. Roppant hasznos, ezért minden védelmet megérdemel. Hasonlóan hasznos a föld alatt élő vakondok (Talpa europaea) is. Teljesen a föld alatti életmódhoz alkalmazkodott ez a hengeres testű, bársonyos fekete bundájú kisemlős. Fülkagylói csökevényesek és szeme sincsen. Gilisztákkal, földben élő rovarlárvákkal, lótücsökkel, mocskospajorral és sok egyéb kertkárosítóval táplálkozik. Igaz, hogy járatrendszerének szellőztető aknáit, a jól ismert vakondtúrásokat, néha nagyon rossz helyen vezeti ki és a palántákat kitúrja, amivel kárt okoz. Ha nagyon a terhünkre van akkor se bántsuk, hiszen védett állat. Könnyen elüldözhetjük, ha a túrása nyílásába szájával kifelé egy befőttesüveget állítunk. A szél által keltett zúgó hang idegesíti, és ezért magától odébbáll.
 
A rovarevők közé tartoznak még az egérszerű megjelenésű cickányok. Ha figyelmesen megvizsgáljuk őket, szembetűnő a rágcsálóktól való eltérésük, arcorruk megnyúltabb, szinte ormányszerű, és a metszőfogaikat sem látni. Nem, mert metszőfogaik aprók, és a többi fogukhoz hasonlóan azok is hegyesek. Mivel éjjel tevékenykednek ritkán kerülnek a szemünk elé. Ha alkonyati sétáink alkalmával madárcsicsergéshez hasonló éles csivitelés hallunk a fűből, ott cickányok randalíroznak. Ófalu Duna felőli részén az erdei cickány (Sorex araneus) nem ritka. Érdligeten és Parkváros felső végén találkoztam már mezei cickánnyal (Crocidura leucodon) és házicickánnyal (Crocidura russula). Utóbbi a lakott területeket részesíti előnyben, fészerekben, pajtákban keresgél rovarok után.

Ki ne látott volna már az alkonyati égen cikázva vadászó denevéreket. A denevérek a rovarevők rokonai, de a rendszertan önálló rendbe sorolja őket. Az egyetlen emlőscsoport, amely a levegőt is meghódította. Valójában a denevérek egy olyan "ökológiai fülkébe " törtek be, amely szabad volt, hiszen alkonyatkor rovarokra vadászó madarak a lappantyú kivételével nincsenek, így tényleges konkurenciával nem kellett számolniuk fejlődésük során.
 
Hogy milyen denevért látunk, azt legfeljebb a pihenő állatok tanulmányozása után állapíthatjuk meg, röptében való felismerésükre csak szakember vállalkozhat. Hitelt érdemlően a városból csak a közönséges denevért (Myotis myotis), a hegyesorrú denevért (Myotis blythi), a kései denevért (Eptesicus serotinus), a vörhenyes színű korai denevért (Nyctalus noctula), és a hosszúfülű denevért (Plecotus auritus) említhetjük. A korai denevér nevéhez hűen már kora alkonyatkor vadászni indul, talán ezzel a fajjal találkozhatunk a legtöbbször.
 
A denevérek többsége télire emberi építmények (pincék, padlások) arra alkalmas zugaiba, faodvakba, barlangokba húzódik telelni. Ne bántsuk ezeket a roppant hasznos és törvény által is védett állatokat....Kiváncsiságból se háborgassuk őket téli szállásukon, mert ha felébrednek, újra már nem fognak elaludni és elpusztulnak. Így járt sajnos az a hosszúfülű denevér is, amelyet pár éve a gimnáziumba hozott be merő jószándékból egy kisdiák.

A rágcsálók állandóan növő, sárgán fénylő lapos, ék alakú metszőfogaikról ismerhetők fel. Nagy fajszámú csoport, és a hazánkban élők közül több Érden is előfordul.
 
A legtermetesebb közülük a fakó pézsmapocok (Ondatra zibethicus). Magyarországon nem őshonos, eredeti hazája Észak-Amerika, ahonnan prémjéért telepítették be először Csehországba, majd még többfelé is szerte Európában. A tenyészetekből megszökött állatok képezték az európai populációk alapjait. Nagytermetű, akár 40 centiméteres is lehet, és ehhez jön még hosszú, lapos, szőrtelen 25-30 centiméteres farka. Testtömege a másfél kilót is elérheti. Elsősorban a tavakat, lassú sodrású folyóvizeket kedveli. Növényevő. Én egyetlen példányát láttam egyszer hajnalban, az ugyancsak távol volt minden víztől a Tompa Mihály utcában....Lehet, hogy valamilyen szőrmetenyésztő teleptől szökött meg, mint az a Dél-Amerikában honos nutria (Myocastor coypus), amelyet lakossági bejelentés után Érdligeten fogtunk be. A majd hétkilós hatalmas pézsmapatkány kezes, teljesen szelíd volt. Egyre több adat gyűlik a vadon felbukkanó nutriákról szerte az országban. Úgy látszik elszökött példányok megtelepszenek, és szaporodnak is a számukra alkalmas élőhelyeken. Mindkét faj a telet is jól bírja, bár a nutria, ha kemény a tél, elpusztulhat.
 
A kisebb termetű pockok az egerektől rövid, egy-két centiméteres farkukkal és tompább orrukkal különböznek. A mezei pocok (Microtus arvalis) földszürke rágcsáló. Föld alatti járatrendszerekben él. A mezőgazdasági művelés alatt álló területeken egyes években elképesztő mennyiségben elszaporodhat. Ilyenkor nemcsak a gabonafélékben, de a répában és a burgonyában is jelentős károkat okoz. A sötétebb, barna színű erdei pocok (Clethrionomys glareolus) az erdőkben közönséges. Ófaluban az ártéri erdőkben, a Vincelléri- és a Hamzsabégi-erdőben egyaránt gyakori. Föld alatti fészkét fák gyökerei közé a talajba készíti. Egyes években kisebb mértékben bár, de ugyancsak túlszaporodhat, ám a kertekbe, házakba soha nem húzódik be. Az Érdparkváros északi része felett húzódó ritkás erdőkben a mezei pocokhoz hasonló, kisebb földi pocok (Pitymis subterraneus) is előfordul.
 
Az érdi piac és a hatos főút közötti gyengén szikesedő mocsárréteken vízipockok (Arvicola terrestris) élnek. Színük barna, közel vándorpatkány méretűre nőnek meg. Ritkán kerülnek a szemünk elé, mert óvatos állatok, főleg alkonyat után tevékenykednek. Lágy növényi részekkel, gyümölccsel táplálkoznak. Elsősorban akkor szaporodnak el, ha a nyár is csapadékosabb. A Duna védőgátja mentén is előfordulnak. Ragaszkodnak a sűrű, bozótos, gyomos élőhelyekhez, ezért a bolygatást nehezen viselik. Ahol zaklatják őket onnan elhúzódnak. Az embernek kárt csak elvétve okoznak.
 
Az egérfélék közül a háziegér vagy güzü (Mus musculus) okozza a legtöbb kellemetlenséget az embernek.(Egyes könyvekben a házi egeret és a güzüegeret két különálló fajként tárgyalják. Ma a két közeli rokont egy faj két alfajaként ismerik el). A lakásokban, éléskamrákban, csűrökben megtelepedve komoly károkat okoznak. Nemcsak összerágnak mindent, de vizeletükkel nagyon súlyos, nehezen gyógyuló megbetegedéseket terjesztenek. A nagyvárosokban, lakótelepeken teljesen urbanizálódott klánjai élnek, míg a külvárosokban, a kertvárosokban, vagy a falusias jellegű portákon gyakran csak ősszel jelennek meg nagyobb számban, mert életüket tavasztól a nyár végéig természetes élőhelyeiken töltik. Főleg növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, de szeretik a szalonnát, megrágják a csontokat, a húsárút. Szívesen rágcsálják a hungarocellt és az elektromos szigeteléseket, ezért a padlásokon szabadon futó vezetékek megrágásával akár rövidzárlatot, sőt tüzet is okozhatnak.
 
A nagyobb termetű erdei egér (Apodemus sylvaticus) egyik leggyakoribb kisemlősünk. Erdőkben, ligetekben, cserjés, bokros helyeken él, földalatti járatrendszert készít magának. Kiválóan kúszik, ugrik, ha üldözik, jókora szökkelésekkel menekül. Az ősz beálltával megjelenhet a családi házak környékén is, de soha nem olyan nagy számban mint a házi egér. Színe barna. A sárganyakú erdei egér (Apodemus flavicollis) a legnagyobb egerünk. Kifejezetten erdőlakó, a városokba nem húzódik be, de erdei építményekben, erdő mellett álló vikendházakban megjelenhet. Bundája vörösbarna, torkán sárgás örv fut körbe.
 
Ennek a rokonsági körnek legellenszenvesebb alakja a vándorpatkány (Rattus norvegicus). Nagytermetű, az öreg hímek testhossza farok nélkül akár a húsz centimétert is elérheti. Érden szerencsére nem túl gyakori, de van. Ragaszkodik a nedves élőhelyekhez, ezért csatornákban, kanálisokban, vízelvezetőkben telepszik meg, de otthon érzi magát az állandóan nedves trágyadombok, komposztgödrök, dögkutak környékén is. Mindent megeszik, ami eléje kerül. Szívesen kóborol, én láttam már Ófaluban a Duna közelében teljesen "vadon" élő vízinövényeket rágcsáló vándorpatkányokat is. Akárcsak a háziegerek, súlyos betegségeket terjesztenek.Hozzá kell tennem, hogy a szelíd, fogságban született vándorpatkányok, barátságos, ragaszkodó, kedves állatok. Egyszínű fehér vagy fehér-fekete foltos változataikat díszállatkereskedők hobbiállatként árusítják.
 
A legkisebb az egérfélék közül a törpe egér (Micromys minutus). Árokpartok, gyomszegélyek, szántóföldek kis egérkéje. Nem földalatti üregekben lakik, hanem négy -öt fűszál közé szabályos fészket épít. Kitűnően kúszik, roppant ügyesen tornázza át magát egyik növényről a másikra. Nálunk Ófaluban a téglagyár környéki nádasokban él. Főleg növényi táplálékot, magokat, gyümölcsöket fogyaszt. A lakóházakban csak elvétve jelenik meg, kárt nem okoz. Téli álmot nem alszik, téli fészke a nyárinak többszöröse.

A hörcsög (Cricetus cricetus) patkányméretű, vörösbundás rágcsáló, a pofafoltja és a melle sárgás, hasoldalának szegélye feketés. Farka rövid. A többiektől eltérően pofazacskója van. Zömöktestű, harcias állat. Ha zaklatják két hátulsó lábára áll, fúj, vicsorog. Valójában nevetséges kis pukkancs. Egyszer egy reggeli órán egy kapával bosszantottan a szántóföldön hazafelé siető éjszakai lumpot. Persze szembefordult, köpködött, vicsorgott, mégsem volt benne semmi ijesztő....Néha évekig nem látni Érd határában, egyes években viszont nagyon sok van belőle.
 
Sajnos a védett ürge (Citellus citellus) érdi előfordulásáról semmiféle adat nincs. Legközelebb az adonyi, ráckeresztúri, térségből ismejük az előfordulását.
 
Régebben a rágcsálók közé sorolták, ma már önálló rendnek tartják a nyúlféléket. A két hazai vadon élő nyulunk közül Érdről csak a nagyobb termetű mezei nyúl (Lepus europaeus) ismert. Neve megtévesztő, mert nemcsak mezőn él, hanem az érdi erdőket is lakja. Legjobban kedveli a magasfüves, cserjés területeket. Érdparkvárosban és a Kakukk-hegyen rendszeresen találkozhatunk vele. Fontos tudni, hogy a mezei nyúl - szemben a házinyulakkal - nagyon fejletten hozza a világra utódjait, egyszerre egy-háromnál soha nem többet. Ezek pár óra múlva már jönnek-mennek rágcsálnak, az anyjuk pedig magukra hagyja őket. Szoptatni azonban rendszeresen visszajár! Ezért, ha látszólag elhagyott nyúlfiókákat találunk, ne fogjuk meg, ne simogassuk, ne vigyük haza, mert az anyja egészen biztosan vissza fog jönni értük. Ha azonban megérzi rajtuk az emberszagot, nem gondozza többet őket. Az ilyen fiatal mezei nyulak a fogságot egyáltalán nem képesek elviselni, az anyatej is hiányzik, és rövidesen elpusztulnak.
 
A nagyobb termetű emlősök közül a menyétfélék félig ujjon, félig talponjárók. A menyét (Mustela nivalis) a legkisebb közülük, alig húszcenti hosszúra nő meg, vékonytestű, roppant mozgékony, hajlékony állat. Színe barna, hasoldala világos, a farka vége fekete. Elsősorban éjszaka jár vadászni, de néha nappal is találkozunk vele. Szívesen üt tanyát farakásokban, korhadó kidőlt fákban, tuskókban. Főleg rágcsálókkal él. Az ember közelébe csak ritkán telepszik meg, rágcsálóirtásával akkor is csak hasznot hajt. A baromfihoz nem nyúl hozzá.
 
Más a helyzet a közönséges vagy házi görénnyel (Putorius putorius). Ez nagyobb termetű, bundája sötétebb és könnyen felismerhető arról, hogy szeme körül a pofája fehéres. Jól fejlett bűzmirigye van. Éjszaka jár zsákmány után. Elsősorban rágcsálókkal táplálkozik, de hamar rákap a háziszárnyasokra is. Vérengző, ha teheti, több állatot is megöl, mint amennyit elfogyaszt. Az elpusztított baromfiak fejét rágja csak meg. Érd szerte előfordul. Jól záró baromfiólakkal védekezhetünk a kártétele ellen....Említést érdemel, hogy az utóbbi időkben divatba jött a házi görény díszállatként való tartása. A szelíd görény roppant aranyos, kedves, nagyon játékos állat. Gazdájához ragaszkodik, hízeleg, és ha jól érzi magát hangosan kaffog. Rászoktatható a háztartási hulladékra, az ebédmaradékkal jól eltartható.
 
Sokan összetévesztik a házi görényt a nyesttel (Martes foina), pedig a két állat nemigen hasonlít egymásra. A nyest nagyobb, messziről is jól látható, villásan elágazó nagy fehér torokfoltja van. Az utóbbi esztendőkben országszerte egyre terjed, teljesen urbanizálódott, városi galambokon élő példányai még a budapesti Móricz Zsigmond körtérről is ismertek. A görénnyel ellentétben szívesen telepszik meg az ember közvetlen közelében, padlásokon, fészerekben, pincékben. Nappal nem mozog, ezért ritkán kerül szem elé. Éjszaka aktív, ilyenkor hangos zörgéssel randalírozik a padláson. Magam is láttam már a szomszédunk tetőgerincén végigszaladó nyestet, egyik évben egész télen a pincénkbe húzódott meg egy példány, egy nyári estén az utcára kikészített kukában guberáló nagy hímet láttam. Más alkalommal, hajnali négy órakor - éppen kirándulni indultam - a Tompa Mihály utcában jött szembe velem egy nőstény, a szájában három (!) verebet cipelt. Nyáron történt, minden bizonnyal a kölykeinek szállította a friss reggelit. Érden egészen biztosan sokkal több van belőle, mint feltételezzük. Elsősorban rágcsálókkal táplálkozik, és - akár Észak-Amerikában a mosómedvék - rászokott a konyhai maradékokra, a kutyák, macskák kint hagyott edényeiből kosztol. A baromfiban a nyest csak nagyon ritkán okoz kárt....
 
A nyesthez hasonlóan érdekesen változáson mennek keresztül napjainkban a vörösróka (Vulpes vulpes) populációk is. Még egy évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy nappal portyázó vörösrókákkal találkozzon az ember. A terjeszkedő települések, az intenzív mezőgazdasági művelés, a nagy forgalmú úthálózatok kiépülése összeszorították ennek a fajnak az életterét is. A rókák azonban felvették a kesztyűt, és idomulnak a változásokhoz. és egyre "szemtelenebbé" válnak. Az utóbbi két év alatt két rókavárat is találtam Érd területén, a házak közvetlen közelében. Mindkettő lakott volt, ezt a lyukakból áradó jellemzően csípős bűz elárulta. Az egyikből, ha nem volt nagy jövés menés, rendszeresen kijártak a kis rókák a bokrok közé játszani.... Akármilyen aranyosak is, részben mint baromfitolvajok, részben mint a veszettség terjesztői, túlzott közelségük terhessé teheti őket.
 
Városunk egyetlen nemes vadja az őz (Capreolus capreolus). Rendszeresen előfordul a sziget ártéri erdejének kevésbé háborgatott részein, a Kakukk-hegyen is, és a város környéki mezőgazdasági terülteken. Ez év nyarán egy üzekedő párt ugrasztottunk meg a 6-os út és a szennyvíztelep közötti parlagföldes területről.