Az érd környéki erdők

Az érdi, törökbálinti dombvonulatok, és a Biai-hegyek uralkodó erdeje a cseres-tölgyes, amelynek állományai a parcellázások, és az autópályák építése miatt még a közelmúltban is jelentősen csökkentek. Néhány érdligeti, és parkvárosi kertben még fennmaradtak e hajdani nagy erdőség hírmondói. Ilyen maradvány a Czabai-kert félhektáros, védett tölgyese is. Az erdőfolt érdekessége, hogy az alföldi jellegű kocsányos tölgy és az inkább hegy- és dombvidéki elterjedésű csertölgy kevert állománya él itt. A fák életerősek, az aljnövényzet azonban másodlagos, rekonstrukciója folyamatban van. Rovar és madárvilága jelentős, gyakran vadásznak errefelé a környék csúcsragadozóinak számító héják és karvalyok.
 
A domborzattól, és az alapkőzettől függően sokféle megjelenését láthatjuk a cseres-tölgyesnek. Tipikus formája tenyészik az Érd - Törökbálint közötti dombhátakon, a lankás oldalakon. Az uralkodó tölgyfajok, kocsánytalan-, cser-, ritkán kocsányos tölgy, közé szálanként mezei juhar (Acer campestre), magas kőris (Fraxinus escelsior), sziklásabb részeken kislevelű hárs (Tilia cordata) elegyedik. A sok cserje közül érdemes megemlíteni a pirosas termésükről már messziről megismerhető kecskerágókat (Euonymus), a varjútövist (Rhamnus catharticus), és a sötétzöld, keskeny levelű fagyalt (Ligustrum vulgare).

A gyepszintben olykor védett növényeket is láthatunk. Főleg a ritkásabb, füves részeken találkozhatunk a magyar zergevirággal (Doronicum hungaricum). Valójában délkelet-európai elterjedésű növény, ám Magyarországon írták le először a múlt században. A májusi erdők csoportos dísze. A hosszú szárak tetején fejlődik egy-egy margarétaszerű, sárga fészkesvirágzat. Szépsége vetekszik a gerberáéval, ezért többnyire leszedik a kirándulók.

Ahol mészkő található a felszínen, különösen délies kitettségben megjelennek a mészkedvelő tölgyes jellemző fajai. A felső lombkorona szintet a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és csertölgy (Quercus cerris) alkotja, de egyre több a molyhos tölgy (Qu. pubescens) is. Alsó lombkorona szintet képez a virágos kőris (Fraxinus ornus), a barkóca berkenye (Sorbus torminalis),vagy a húsos som (Cornus mas). Jellegzetes cserjéi a bársonyos tapintású, szőrös levelű ostorménfa (Viburnum lantana), és a számos rózsafélét, beleértve a kökényt (Prunus spinosa) és a galagonyát (Crataegus sp.) is. Ebben a társulásban láthatjuk az őszi nyílású vetővirágot (Sternbergia colchiciflora), melynek kisebb állománya a törökbálinti erdő Érdre néző lejtőjén található.

A kiritkuló, füves területek védett növényei a tarka nőszirom (Iris variegata) és a pázsitos nőszirom (Iris graminea), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), és a nagyezerjófű (Dictamnus albus). A csillagőszirózsa (Aster amellus) sztyepplejtőinken, sziklagyepeinkben honos, az erdős puszta jellemző faja. Az erdőszegélyeken erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) él , és orchideákat is találunk, így a bíboros kosbort (Orchis purpurea) és a fehér madársisakot (Cephalanthera damasonium). Ugyanitt, de a szárazabb, naposabb részeken tarka kosbor (Orchis tridentata) pompázik május második felében. Virágzatuk buzogányszerű, 10-25 virágú, rövid fürt. Az alig centiméteres virágok rózsaszínűek, a mézajak fehér, rózsás pontsorokkal, foltokkal. Néhol, mintha az egyes növények utódjaikkal családot alkotnának : 6-8 virágzó szár hajt ki ugyan arról a helyről. Az agárkosbor (O. morio) egyik leggyakoribb orchideánk, néha egész mezőket alkot lila virágszőnyege, de kisebb-nagyobb foltjaival szinte minden savanyúbb talajú homoki vagy hegyvidéki réten találkozhatunk. Érd-Parkváros felett, mintegy 20 méterre a tarka kosborok tömegétől, egy példányát találtuk. Jól jelzi, hogy alatta már nem a szarmata mészkő az alapkőzet, hanem a törökbálinti kavics. Az agár kosbor virágai lilásak, esetleg rózsaszínűek, a lepellevelek erei zöldesek, az oldalsók fülszerűen felállnak. A mézajak középső hosszanti világos sávján kerekded lilás foltok, pontok láthatók.

Az erdőszéli gyepből kis bokrocskáival kimagasodik, a rózsaszín virágú, védett nagy pacsirtafű (Polygala major). Gyöktörzse elágazó, melyből vékony karógyökér nyúlik a mélybe. A hajtások 25 - 30 cm magasak, melyeken szórt állású, keskeny-lándzsás alakú leveleket láthatunk. A hajtások csúcsi részén, májusban kifejlődik az 5 - 20 virágot számláló fürtvirágzat. Az egyes virágok érdekes alakúak, az öt csészelevélből kettő nagy, sziromszerűvé vált, oldalról közrefogják a kisebb szirmokat. A három sziromból az alsó rojtos. A virágok halvány ciklámen vagy rózsaszínűek. Élőhelyei főleg a molyhos-tölgyes bokorerdők napos, száraz, törpesásos, csenkeszes gyepfoltjai, sziklafüves lejtői.
 
Ez a barátságos, ligetes erdőrész veszélyben van, mivel a közeli birkanyáj gyakran átvonul a területen, rágja, tapossa, a védett értékeket, trágyájával gyomosodást indít meg.
 
A vékony talajú, sziklás lejtőkön láthatjuk a legszárazabb tölgyes típust, a szubmediterrán fajokban gazdag molyhos-tölgyes bokorerdőt, vagy más néven karsztbokorerdőt.

A rossz környezeti adottságok miatt a fák lassú növekedésűek, törpék, girbegurbák, közöttük sziklás és füves foltok váltakoznak. Gyakorlatilag két cserjeszintről beszélhetünk, a magasabb szintet alkotja a molyhos tölgy, a virágos kőris, a húsos som, a sajmeggy (Cerasus mahaleb), vagy egy-két berkenye (Sorbus), míg az alacsonyabb szintben a bibircses kecskerágót (Euonymus verrucosus), az ostorménfát, és az ősszel csodálatos vörösbe-pirosba öltözött a sóskaborbolyát (Berberis vulgaris) láthatjuk. A Dunántúl jellegzetes karsztbokorerdei cserjéje, a cserszömörce (Cotinus coggygria) Érd környékén nem őshonos, de az M 7-es autópálya bevágásaiba betelepítették, s itt jól szaporodik.

Az érdligeti Szidónia-hegy sziklakibúvásain, alig pár négyzetméteres foltban sziklagyep, sziklahasadék társulásokis megjelennek. A sziklagyepek uralkodó füvei a lappangó sás (Carex humilis), a sziklai perje (Poa badensis), a prémes gyöngyperje (Melica ciliata), és a deres csenkesz (Festuca pallens) mellett még más szárazságtűrő, pusztai csenkeszfajok (Festuca rupicola, F. valesiaca) is megtalálhatók a gyepben. Közöttük pedig ott találjuk az osztrák pozdort (Scorzonera austriaca), a csabaírét (Sanguisorba minor), a naprózsát (Fumana procumbens) és a napvirágot (Helianthemum ovatum), a sárga hagymát (Allium flavum), a 4 védett fajok közül a bunkós- és pézsmahagymát (Allium sphaerocephalon, A. moschatum), az apró nőszirmot (Iris pumila), és a nagy pacsirtafüvet (Polygala major). A sziklák repedéseiből hajt ki a szürkés napvirág (Helianthemum canum), a hegyi gamandor (Teucrium montanum), a sziklai kőhúr (Minuartia setacea), a homoki pimpó (Potentilla arenaria), a korai kakukkfű (Thymus praecox), árnyékosabb helyeken egy kis termetű páfrány a kövi fodorka (Asplenium ruta-muraria)él. A száraz, napos sziklaoldalakon gyakran láthatunk különféle húsos levelű pozsgásokat. Pozsgásoknak nevezzük azokat a növényeket, amelyeknek egyes szervei vízraktározásra módosultak. Például a kaktuszok zömének a szára, az agavéknak, aloéknak, a varjúhájféléknek vagy a kövirózsáknak a levelei lettek húsosak. A fennsíkon több felé előfordul a borsos és a hatsoros varjúháj (Sedum acre, S. sexangulare). Érd környékén a sárga kövirózsa (Jovibarba hirta) is él. Ez a faj az alapkőzetben nem válogatós. Levélrózsája szétálló, csillag alakú, sárga virágai rojtosak, pillásak. Az előbbiekkel együtt, tavasszal több apró, egy-két éves, keresztesvirágú növényke fehérlik, ilyen a galléros tarsóka (Thlaspi perfoliatum), kövi daravirág (Draba muralis), és a közönséges dercevirág (Cardaminopsis arenosa). Sajnos a legtöbb sziklakibúvást fekete fenyővel (Pinus nigra) ültették be, de szerencsére ritkán állnak, növekedésük a sziklákon gyenge, így nem veszélyeztetik a védett értékeket.

A kavicshátakon, s ezek északi lejtőin, a kisavanyodó talajfelszíneken mészkerülő tölgyes tenyészik. Aljnövényzetüket kevés faj alkotja. Az északi lejtők serlegzuzmók, szőrmohák borította váztalajain a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) képez ritkás gyepet, mely a naposabb lejtőkön gazdagodik más savanyúságjelző fajokkal, így a szurokszegfűvel (Viscaria vulgaris), az orvosi veronikával (Veronica officinalis), vagy a borjúpázsittal (Anthoxanthum odoratum). A védett bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) nagy állományokat képez a délies oldalakon, és a ritkás tetőkön. Szárát, leveleit szürkésfehér, molyhos bundaként borítják a sűrű fedőszőrök. A nagy, bíborpiros, bársonyos virágokban egész nyáron át gyönyörködhetünk. A terület a nyár eleji, és az őszi esők után jó gombászhely, de gyorsan kiszárad, ezért csak rövid ideig bőséges a gombatermés.

A völgyekben, különösen az északias lejtők aljában, megjelennek a hajdani gyertyános-tölgyesre utaló fajok, mint a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), a sötétpiros virágú erdei tisztesfű (Stachys sylvatica) és a kora tavaszi virágszőnyeg jellemző fajai : az ujjas és odvas keltike (Corydalis solida, C. cava), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a galambvirág (Isopyrum thalictroides), és a foltos árvacsalán (Lamium maculatum). Későbbiek közül a méhfűt (Melittis grandiflora) emelhetjük ki. A méhfű, az ajakosak közé tartozik, virágai nagyok, fehérek, az alsó ajakon bíborpiros folt látható. Az ajakosakra jellemző, hogy sok illóolajat tartalmaznak, hatóanyagaik révén alkalmasak gyógyászati célokra.

Az üdébb erdőkben második lombkoronaszintet alkot a mezei juhar (Acer campestre) és a hegyi juhar ( A. platanoides), a kislevelű hárs (Tilia cordata), a magas kőris (Fraxinus excelsior) és a gyertyán (Carpinus betulus).
 
A különféle tölgyesek kiirtásával, különösen lakott területek közelében, hamar elszaporodik az amerikai eredetű akácfa (Robinia pseudo-acacia) amely jól sarjadzik, és a magja is könnyel kikel, így szinte kiirthatatlan. Virágai jó mézelők, fája ellenálló és kemény, jól ég, így idegen volta ellenére megtűrik, sőt hagyják elterjedni, pedig ez komoly veszélyt jelent a természetes élővilágra, hiszen az akácosokban csak kevés növény, gomba és állat találja meg a létfeltételeit. Ugyancsak kiirthatatlan jövevény az ázsiai eredetű látványos külsejű, de büdös belsejű bálványfa (Ailanthus altissima) amelyet ecetfának is neveznek. Sarjaival képes áthatolhatatlan foltokat képezni. Főleg a meleg kertekben és a déli hegylábakonterjeszkedik

Az Érd környéki erdők elég szárazak, emiatt csak a nyár eleji és az őszi csapadék idején érdemes gombászni. Gyakori gomba a tövisaljagomba (Entoloma clypeatum), a sereges tölcsérgomba (Clitocybe gibba), a gyökeres fülőke (Xerula radicata), de találkozhatunk különféle tinórufajokkal és a nagy termetű ízletes vargányával (Boletus edulis) is. Tölgytuskókon ősszel terem a májgomba (Fistulina hepatica), amely fiatalon fogyasztható is. Gyakori gomba a piros galambgomba (Russula lepida), s a gyilkos galóca (Amanita phalloides), amely a melegebb, Érdre néző lejtőkön, néha megdöbbentő tömegben terem. Ősszel sokfelé gyűjthető a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera). A mészkerülő erdőrészek száraz, kavicsos hátain gyakran láthatjuk a rőt áltrifa (Scleroderma citrinum) gömbölyded, pikkelyes-szemölcsös termőtesteit, vagy a világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius) tölgytuskókon ülő, barnássárga, narancssárga csoportjait. A szép légyölő galóca (Amanita muscaria) kisebb telepeit ugyancsak a mészkerülő erdőfoltok rejtik, de az előzőekkel ellentétben, a nedvesebb oldalakon, illetve a vízmosásokban él. Az északi kitettségű, perjeszittyós, mohás lejtők ritkasága a gesztenyebarna tinóru (Gyroporus castaneus), a sárga rókagomba (Cantharellus cibarius), és rokona, a bizarr külsejű, de ugyancsak ízletes a fekete trombitagomba (Craterellus cornucopioides). A mészkedvelő tölgyesek egyik Érdligeti foltjában gombakülönlegesség a tüskés galóca (Amanita echinocephala). A löszön kialakult füves-bokros növényzet jellegzetes tavaszi gombája az ízletes kucsmagomba (Morchella esculenta). Az ültetett fekete fenyők alatt, füves területen, kisebb csoportokban fordul elő a szemcsésnyelű tinóru (Suillus granulatus), amelyet ősszel érdemes keresni.

Halász Antal
 
(fotók: Halász Antal, Szerényi Júlia)