A terület igazi csemege a növények iránt érdeklődők számára, gyepei, és völgyalji bozótosa több meglepetéssel is szolgált a kutatóknak: az itt előforduló, több mint 300 féle növényből 32 a védett faj, 10-12 növénytársulásából, 5 fokozott védelemre, és 1 védelemre javasolt, ezek közül 2-nek különleges, helyi változata él a völgy környékén. Az állatvilág kevésbé kutatott, eddig mintegy 20 védett gerinces (emlős, madár, hüllő), és még ennél is kevesebb védett gerinctelen faj jelenléte bizonyított, de valószínűleg ennek többszöröse, a környék bőven rejteget még érdekességeket

Különlegességét fekvésének és kőzetanyagának köszönheti . Hazánk hegységei zömmel középidői üledékekből állnak, vagy vulkáni eredetűek. Fiatal mészkő csak kevés helyen maradt a felszínen, mivel vagy lepusztultak az idősebb kőzetekről, vagy az utolsó 5 millió év vastag üledékrétegei fedték be. Ilyen fiatal mészkő, a 10-15 millió évvel ezelőtti sekély tengerekben, főleg csigák és kagylók héjából összecementálódott szarmata mészkő, amely a Tétény-diósdi térség és az Érd-sóskúti-fennsík felszíni kőzete. E mészkő jellegzetessége, hogy könnyen aprózódik, porlik, ezáltal felszíne szinte állandóan mozog, így csak a laposabb térszinteken, vagy a horpadásokban alakulhat ki rajta talaj, a vékony, gyorsan kiszáradó rendzina. Ebben a sajátságában nagy hasonlatosságot mutat a nagyon nehezen málló, ám jól porlódó dolomithoz.

Korábban, valószínűleg ritkás, bokros tölgyerdő borította ezt a vidéket, napjainkban többnyire pusztafüves lejtősztyeppet láthatunk itt. Néhol, a fennsíkot szegélyező lejtők aljában még megtalálni a hajdani lösztakaró maradványait, de a földművelési próbálkozások és a gyakori legeltetés miatt az eredeti növényzet jelentősen károsodott, így csak kisebb foltokban láthatunk löszpusztagyepet, és löszcserjést.

A meredekebb lejtőket az erős lepusztulás miatt váztalaj, vagy csak kőtörmelék, kőpor borítja, több helyen előbukkannak a mészkő vastag rétegei. A kedvezőtlen körülmények miatt szárazságtűrő, keskeny levelű növényfajok képeznek ritkás gyepet. Ez a mediterrán jellegű sziklafüves lejtőgyep, árvalányhajas sziklagyep és a nyílt szarmata mészkősziklagyep otthona. Ritkulnak a gyepképző fajok, s csak a karógyökerüket mélyre eresztő, párnát képező, cserjésedő növények dacolnak a körülményekkel. Az öreg naprózsák töveit tanulmányozva láthatjuk, hogy 5-10 centiméterrel magasabb volt életük kezdetén a talaj. A szarmata mészkő jellegéből származó, természetes eróziós folyamatok képét láthatjuk itt.

Másutt, ha egy kicsit lejjebb ereszkedünk, a hazai száraz erdők helyén kialakul tövisesek szokványos melegkedvelő cserjefajai között, még ott találjuk a hajdani tölgyesek és szegélynövényzetének maradványait, majd a bokrok között áttörve, elérjük a lejtő legalját. A völgy mélyét hűvös, párás levegő üli meg, ahol a középhegységek üdébb részeire jellemző gyertyános-tölgyes fái , és aljnövényzete maradt fenn napjainkig. Ez annak köszönhető, hogy a völgy nyugat-keleti irányú, így a déli napsütés nem éri a meredek lejtőjű árok alsó részét, amely hidegcsapda ként működik. Az így kialakuló hőmérsékleti inverzió, és a tovább megmaradó nedvesség miatt, régió-alávetődést figyelhetünk meg, vagyis 4-500 méteres tengerszint feletti magasságú hegytető növényzetét láthatjuk itt. Az északnak néző lejtő ugyancsak kevésbé melegszik fel, ezért az északi oldalon a bokrok jóval feljebb kúsznak, míg a gyorsan kiszáradó délinek csak az aljában életképesek.

Könnyű ellenőrizni az igazságot, hiszen a Fundoklia-völgynek létezik egy ikertestvére Sóskút határában. Csakhogy az déli irányban fut, így mindkét oldala, és az alja is napos, emiatt a növényzete egyhangúbb, és védett értékekben szegényebb.
 
Szemben a Kakukk-hegy taposást, bolygatást nem tűrő, féltett lejtőivel a Fundoklia völgy mint kirándulóhely is javasolható! Sőt, az lenne igazán jó, ha minden érdi ismerné, becsülné, tisztában lenne értékeivel. Mert akkor egy kicsit jobban tudna rá vigyázni is! Séta közben azonban a már meglévő ösvényeket ne hagyjuk el, feleslegesen ne tapossunk le semmit, ne szedjünk virágot, hisz itt is sok a törvénnyel védett ritkaság. Feleslegesen ne zavarjuk a természetet!
 
Akár a legtöbb, a természeteshez közel álló terület, az Érd-sóskúti-fennsík is ezer arcát mutatja felénk ha más-más időszakban látogatjuk meg. Télen fehér némaságba burkolózik, vagy halott barnát mutat. Kora tavasszal aranylik a sokféle sárga virágtól, majd ezüstbe öltözteti az árvalányhaj szőnyege. Nyár elején a friss zöld szín válik uralkodóvá. A következő hónapokban a szárazság miatt kifakul, és tompább színek válnak uralkodóvá. Ősz elejére szalmasárgává kopik a táj.
 
Ha hótakarós a tél, akkor a fennsík lapos háta már messziről fehérlik . Összefüggő hómezőjét csak ritkán szakítja meg egy-egy bokor vagy csenevész fa sötétlő sziluettje. Előfordul, hogy a napsütés megolvasztja a hófelszínt, de az erősödő hideg visszafagyasztja. Az így kialakuló jégréteg ugyan csak megtréfálhatja az erre barangolókat, hiszen a kisebbek könnyedén sétálhatnak rajta, míg a súlyosabbak a hótakaróba 20-30 cm mélyre be-beszakadozva, csak nehezen haladhatnak. Ilyenkor érdemes elkerülni a völgy lejtőit is, mivel a jégrétegen megcsúszva, pillanatok alatt úgy felgyorsulhatunk, hogy nagy sebességgel vágódunk be a völgy alji bozótosba, amit nem lehet mindig szerencsésen megúszni. A fennsíkon állandóan fúvó szél érdekes mikroformákat épít a felszínen, melyek meglepően hasonlítanak a homokvidékeken képződő buckákra, barkánokra, fodrokra. A tél másik látványos jelensége a zúzmara. Amikor párás, enyhe légtömeg éri a fagyott vidéket, a fűcsomókon, a bokrok ágain, száraz levelein jégbevonat képződik. Különösen a szél felöli oldalon növekszenek nagyra a jégkristályok, akár a 10-15 centimétert is elérhetik. Ez a szürkéllő, fehérlő jégvilág különösen halottnak tűnik, léptünk ropogásán kívül nem sok életjelenséget észlelhetünk. A völgy alját kitöltő erdőcske alig nyújt valami védelmet és táplálékot az itt meghúzódó madaraknak és apró emlősöknek.

Az erős éjszakai lehűlés, a vissza-visszatérő fagyok miatt, a kora tavasz csak lassan, apránként, szinte észrevétlenül veszi birtokba a tájat.
 
A napos lejtők évelői még téli álmukat alusszák, amikor a gyorsan felmelegedő talajfelszínen parányi efemer növénykék kezdenek hajtani. A ködvirág (Erophila verna) apró, fehér virágaival tömeges előfordulásban olyan hatást kelt, mintha ködfátyol ülné meg a talajt. Mag formájában vészelte át a nyári szárazságot, a téli hideget, majd a meleg, nedves talajon gyorsan kicsírázik, apró tőlevélrózsát, és pár centiméteres felegyenesedő száracskát növeszt. Nagyobbra nincs is szükség, mivel csak annyi tápanyagot kell termelnie, hogy virágozhasson és magot érleljen. A ködvirág egy-két hónap múlva már el tűnik a gyepekből, de magvak százai várakoznak a következő tavaszra. Hasonló életmódú néhány veronika faj is, melyek arasznyi heverő szárat növesztenek, majd szép, kékes-fehéres virágaikkal hívják fel magukra a figyelmet.

A talaj és az alsó légréteg erősebb felmelegedésével az évelők egy része is ébredezik.. Elsőnek kis termetű hagymások, gyöktörzsesek, és félcserjék kezdenek el hajtani, majd virágzani. A hagymások közül a fürtös gyöngyikék (Muscari neglectum) százainak liláskék virágfürtjeit és a kis tyúktaréj (Gagea pusilla) sárga csillagjait csodálhatjuk meg, ha lehajolunk hozzájuk. Elsősorban a napos sziklagyepek, lejtősztyeppek füve a lappangó sás (Carex humilis). A hazai gyepalkotók közül elsőnek virágzik. Porzós füzérkéi, mint sárga rojtos kis lándzsácskák ugyan kiemelkednek a földre lapuló tavalyi levelek közül, de az új levelek hamarosan eltakarják. A lappangó sás párnái kifelé növekednek, így az idősebb tövek egyre táguló gyűrűket alkotnak. A nagyobb gyűrűk belsejében kialakuló új talajfelületet aztán birtokba veszik más növények. A sziklás, törmelékes, nyílt gyepekben a sárga szín uralkodik. A hegyi ternye (Alyssum montanum) kis méretű, kőtörmeléken élő pionír növény, Sekélyen gyökerező szürkés hajtásai csak néhány évig életképesek. Világossárga virágai eleinte kis fejecskében állnak, később megnyúlnak. Az egyes virágok négy szirma kereszt alakot formáz. Becőke terméseinek apró, vöröses színű magvai jól csíráznak a törmelékben, azonban a zártabb növényzetben alulmaradnak a vetélytársakkal folytatott küzdelemben.Látványos foltokat képeznek a homoki pimpók (Potentilla arenaria)) aranysárga foltjai. A talajon elterülő hajtásaikban gyorsan felpezsdül az élet. Bár az egyes virágok rövid életűek, de naponta több tucat kinyílik, s a virágzás elnyúlhat akár májusig is.Ugyancsak a sziklás, törmelékes, területek növénye az osztrák pozdor (Scorzonera austriaca). Sárga csokrokban álló fészkei hasonlítanak a pitypangéhoz, de szálas, keskeny leveleiről megkülönböztetik tőle.

A meleg erősödésével a fennsíkon egyre nagyobb, és szebb virágok jelennek meg.

A gyepekben sokfelé találkozhatunk a tavaszi hérics (Adonis vernalis) heteken át virító, nagy, aranysárga csokraival. Tömeges előfordulása a Fundoklia-völgy napsütötte oldalán látható, de a látvány senkit se késztessen csokorszedésre! A tavaszi hérics védett növény! Napjainkra élőhelyeinek zömét országszerte beszántották, felparcellázták, a megmaradtak többsége pedig lakott területek közelében terül el. Régebben gyűjtötték is, mert virágzó hajtása a szívműködésre ható kardenolidokat tartalmazza. Gyökérzete erős, terebélyes, vékony levélsallangjai lecsökkentik a párologtató felületet, így képes alkalmazkodni a gyorsan kiszáradó termőhelyhez.

A hérics közeli rokonságába tartozó kökörcsinek valaha gyakorinak számítottak az Érd-sóskúti-fennsíkon, de a rendszeres égetések miatt annyira megritkultak, hogy alig egy-két szál maradt belőlük. Prémesen szőrös bimbóik március második felében, a még sárgálló fűcsomók között jelennek meg, majd az erősödő napsütésben, gyakran már a talaj közelében kinyílnak. Hideg, borult idő esetén a virágok becsukódnak. A kora tavaszi fagyoktól a növényt, a sűrű szőrzete védi meg. A nagy, liláskék virágú leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), és a kisebb termetű, lilásfekete, bókoló virágú fekete kökörcsin (P. pratensis ssp. nigricans) porzótömegét sűrűn látogatják a méhek és a dongók. Ezek a növények szépségükkel szinte kínálják magukat a kirándulóknak, virágjaikat letépik, töveiket kiássák. Pedig valamennyi hazai kökörcsin faj védett, és a kártevő komoly pénzbüntetésre számíthat. A begyűjtésüket semmi nem indokolja, mert könnyű őket szaporítani, magvaik kereskedelmi forgalomban is kaphatók. A virágja fosztott egyedeknek azonban nem lesznek utódjaik, s csak idő kérdése mikor pusztulnak ki végleg a területről.

Ha a Magyar-középhegység napos sziklagyepeinek, füves lejtőinek, és az alföldi lösz- és homokpuszták növényzetét összehasonlítjuk, feltűnő, hogy ugyanazokkal a növényfajokkal itt is, ott is találkozunk. A jégkorszakok alatt az eredeti melegkedvelő növénytakaró egy része a meredek déli lejtők szélvédett zugaiban vészelte át a lehűlést. Ekkor az alföldeket hideg kontinentális puszta és erdős tundra borította, a hegységeink zömét leginkább vegyeslombú és tajgaerdők. A kedvezőtlen időszak elmúltával a peremhegységek meleg lejtőiről ereszkedett le, illetve tért vissza síkságainkra a jelenleg ott élő fajok nagy része, ahol aztán a megváltozott környezeti tényezők hatására új, hegyvidéki rokonaiktól eltérő formákká, alfajokká alakultak. Ez a múlt század nagy botanikusának, Borbás Vincének [ 1844-1905] "hegyről füvesedés", más néven "Ősmátra-elmélete". Később a mainál melegebb időszak következett és a kelet-európai kontinentális és szubmediterrán tájak növényei is megjelentek az Alföld pusztáin és a középhegységek déli lejtőin. Ilyen déli, délkeleti jövevénycsoport például a nőszirmoké, hazai fajaik ma is csak teljes fényben (esetleg félárnyékban) érzik jól magukat.

A apró nőszirom (Iris pumila) napsütötte, száraz gyepeink védett növénye. Rendkívül látványos a virágzása. A gyepből általában nagy, különböző színű foltokban tűnik elénk. Április első felében kezdődik és május elején fejeződik be a virágzás. Nyár közepére beérik a toktermés, majd aszályos időben nyár végére, egyébként jóval később, a fagyok beálltával a növény visszahúzódik gyöktörzsébe, a rizómába. A gyöktörzs vastag, elágazó, ez a növény áttelelő, raktározó szerve. A csúcsrügyekből lesz a föld feletti hajtás, az oldalrügyekből pedig lassan terjed tovább a rizóma. A törpe nőszirom virágja - hasonlóan a nagy termetű kerti kék nősziromhoz (Iris germanica) "szakállas", a külső lepelkör lehajló "szirmai" általában cirmosak, szivárványos hatásúak (írisz = szivárvány), a belső három felálló, egyszínű. Élőhelyei hegy- és dombvidékeink meleg, száraz sziklaélei, köves lejtői, vagy az Alföld laza homoki illetve löszös területei. A Fundoklia-völgy peremén, kisebb-nagyobb foltokban, négy színváltozatban is láthatjuk.

A lejtő alsóbb részeit lösztakaró fedte, melynek jelentős része lepusztult ugyan, de néhány löszpusztai növény (zsályák, bárányüröm, tarackbúza, vetővirág, stb.) még itt maradt, s jelzi ezeket a helyeket. Ilyen a törpemandula (Amygdalus nana) is, amely április közepén öltözteti pirosas rózsaszínbe a lejtőgyep egy részét. Az egyebütt 50-100 cm-re növő cserje, a völgyben csak arasznyira fejlődik, mivel a vékony, gyorsan kiszáradó talaj már nem képes optimális feltételeket nyújtani számára. Igazi élőhelye az alföldi és hegylábi löszvidékek erdőszélei. Védett növény.

Letekintve a völgyre, a bozótos ekkorra már fehér és sárga virágtengerbe öltözött.

A mogyoróbokrok (Corylus avellana) porzós barkái már ősszel megjelennek, de csak a tél végi, kora tavaszi meleg napokban nyúlnak meg, és pattannak fel a portokok. A hosszú, aranyló barkák tömege mellett, alig vesszük észre a rügyszerű termős virágok piros bibéit. Mintha apró, piros csillagocskákkal lenne meghintve a bokor. Gyorsan növő, egyenes ágai, tenyérnyi, csipkés szélű levelei elárulják, hogy egy korábbi, nedvesebb időszakban települt a környékre. A nyár végére érnek meg az ízletes makktermések, a többnyire édességekben felhasznált mogyorók. A húsos som (Cornus mas) egyik legkorábban virágzó bokrunk. Aranyló virágtengerével márciusban borítja be bokoredeinket, melegebb tölgyeseinket. Piros termése erdeink egyik legfinomabb gyümölcse, augusztusban, szeptemberben érik be. Kellemesen laktat, üdít gombászás, vagy túrázás közben, de nagy mennyiségben gyűjtve lekvárt is főznek belőle.

A fehér virágözönt három rózsaféle, a kökény, a sajmeggy, és a vadcseresznye virágai alkotják. Még a barna különböző árnyalatait mutatja az ébredező táj, amikor mint milliónyi hópehely, kifakadnak a kökény (Prunus spinosa) virágbimbói. A sok rovarvendég zsongásától hangos a cserjés. Ezt a növényt ágtövisei sikeresen védik állattól, embertől egyaránt, így áthatolhatatlan szegélycserjéseket képez a tölgyesek szélein, vagy azok helyén, sok erdei fajnak menedéket biztosítva. Csonthéjas termése novemberre érik be, addigra alakulnak át cukorrá, a szájüreget megborzongató savai. Bokorerdők, szegélycserjések maradványaként láthatjuk a sajmeggyet (Cerasus mahaleb), melynek apró, kesernyés terméséit inkább csak a madarak fogyasztják. Rokona, a keresztben foszló, fénylő kérgű vadcseresznye (Cerasus avium) viszont már a gyertyános-tölgyes karakterfaja. Egymás melletti előfordulásuk ritkaság számba megy, a Fundoklia-völgy sajátos mikroklímájának köszönhető. E vidéket a meleg- és szárazságtűrő növénytársulások uralják, így a gyertyános-tölgyes völgyalji fennmaradása különlegesség. Ez az erdőtípus két-háromezer évvel ezelőtti növénytakaró maradványa, mely két irányból érkezhetett a völgybe. Vagy a Benta-patak völgye felől, s akkor megmagyarázható, hogy hogyan került ide, az ártereken honos kányabangita, vagy a Biai-hegyek irányából, de akkor szinte az egész fennsíkot uralnia kellett a gyertyános-tölgyeseknek. Jelenleg, a biai erdőkben a gyertyánnak csak kis, öregedő csoportjai fordulnak elő északi kitettségben.

Leérünk a völgyfenéki bozótos belsejébe. Odalent a gyertyános tölgyesekre jellemző kora tavaszi aszpektus virágait láthatjuk. A naposabb bokrok tövében tavaszi kankalinok, keltikék, az árnyékosabb, nyirkosabb helyeken hóvirágok, galambvirágok, bogláros szellőrózsák és a kisvirágú hunyor több százas tömegét találjuk. Két évtizede még bókoló fogasír is nőtt, évek óta nem látni azóta valószínüleg már kipusztult. A gyorsan felmelegedő dunántúli erdők, a délies kitettségű alföldi és középhegységi füves területek elsőnek kihajtó hagymás-gumós növényei valósággal várakoznak már a kinyílásra. Gyakran az első hűvös őszi esők és gyenge fagyok elmúltával, már novemberben hajtani, esetleg virágozni kezdenek. A mediterrán, vagy az ezt szegélyező szubmediterrán zónából származó fajok a hosszantartó nyári szárazság miatt nyugalomba vonulnak. Náluk már a 3-4 hetes hűvös, esős időszakot követő napos meleg idő kiválthatja a virágzást (pl. hunyorok). Hasonló hatás a magashegységekből leereszkedett növénycsoportoknál is indukálhat másodvirágzást (pl. kankalinok, farkasboroszlán).

Hazánk legelsőnek nyíló vadvirágai főleg dél-európai elterjedésűek, így ezek is már - ha enyhe az idő - novemberben, illetve decemberben hajtani kezdenek. A téli hidegek ugyan megállítják a folyamatot, de a növekedés szinte minden fagymentes szakaszban folytatódik. így azután a február végi olvadó hóból valósággal előtörnek ezek a növények.
 
A kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) kis állománya csak egy keskeny sávban található meg a völgy aljában. A rokonság trópusi, szubtrópusi elterjedésű. (Ide olyan ismert dísznövények tartoznak, mint a klívia, az amarillisz, vagy a nárcisz.) A hóvirágok a dél-európai és a kis-ázsiai tájak hegyvidékein és üde erdőiben honosak, a tíz ismert fajból egy él nálunk. Amint a talaj fagyott állapotából felenged, a hagymában elraktározott tápanyagokból kettő-három szürkészöld, keskeny levelet növeszt. A virágja magányos, bókoló. A belső három lepellevél rövidebb, mint a külsők, levágott vagy kicsípett csúcsúak, zöldesek. Bogyótermése tavasz végére érik be. A földre szóródó magok tápanyagban gazdag függelékeit a hangyák fogyasztják, becipelik a talaj mélyebb, védettebb részeibe, segítve a növény szaporodását. A hóvirág nedvesebb erdeinkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben és a folyók menti keményfa-ligetekben él. Sajnos mindig a nagyvirágú példányokat szedik, így csak a kisebb virágúak tudnak szaporodni, ezért a génállomány fokozatosan "leromlik" .

A völgyfenék vastag avartakarójából, furcsa zöld virágú, erős hajtások bújnak elő. Ezek a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) csokrai. Rokonságának fő génkeletkezési területe Európa déli fele és Kis-Ázsia hegyvidéki erdei. Innét húzódtak egyes fajok észak felé, a közép-európai hegy- és dombvidékekre, mint például a fehér vagy rózsaszín virágú fekete hunyor (Helleborus niger) az Észak-Alpokig, vagy a nálunk védett pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) a Kárpátokba. A hunyorok jellemzője a nagy bőrszerű, tenyeres levél, amely a déli fajoknál áttelel. A zöldes virágtakaró csésze jellegű, a szirmok mézfejtőkké alakultak. Ezeknek a mézes bögréknek és a fehérlő porzótömegnek köszönhető, hogy a megporzó rovarok rátalálnak. A kora tavaszi, két-három virágot hordozó szár a tavasz közepére "bebokrosodik". A csoportos tüszőtermésekben éréskor fénylő fekete magvakat találunk. Mindannyian mérgezőek, a növényevő állatok alig bántják őket. Jellemző e nemzetségre a vikarizmus, vagyis az egyes fajok más-más földrajzi területen, de azonos élőhelyeken helyettesítik egymást. Hazánkban a Dél-Dunántúl szubmediterrán bükköseiben és gyertyánok tölgyeseiben él az illatos hunyor (Helleborus odorus). A kisvirágú hunyor a Dunántúli-középhegység és a Dunántúli-dombság üdébb erdeiben honos, a Mecsekben több helyen megtalálható az előbbi fajjal együtt, így hibrid populációk is kialakultak. A pirosló hunyor északkelet felől, a Kárpátokból ereszkedett le Észak-Magyarországra és a Pilis-visegrádi hegyekbe.

A március második felében kezdődő és április elején tetőző keltikenyílás látványát minden természetjáró ismeri. Az odvas keltike (Corydalis cava) esetében a hófehértől a sárgás illetve rózsaszín tónusokon át a sötétpirosig szinte bármilyen színű példányt megfigyelhetünk. A Fundoklia-völgyben nem láthatjuk olyan tömegben, mint az ófalui erdőben, ahol összefüggő szőnyeget képezhetnek a csak liláspiros színű ujjas keltikével együtt. A hosszú sarkantyúkban rejtőzködő nektárhoz főleg a poszméhek képesek hozzáférni. A völgy aljában haladva, a keltikék mellett galambvirágok és bogláros szellőrózsák kisebb-nagyobb foltjait láthatjuk. A törékeny szépség tipikus megtestesítői e nagyvirágú, de alig 20 cm-es nagyságú növénykék. A bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), az országnak szinte minden nedvesebb erdejében megtalálható. Neve is mutatja, hogy hasonlít a boglárkákra, mivel sárgák a virágai. A "szirmok" száma 4 -7 között változik, leggyakrabban 5. A három, tövig szeldelt gallérlevélnek alig van nyele, ülnek a száron. (Két testvérfaja is az üdébb erdőket részesíti előnyben, de ritkábbak, a közelünkben egyik sem él, csak a többiektől sokban eltérő erdei szellőrózsa.) A szellőrózsák közös jellemzője a talajban vízszintesen kúszó, elágazó gyöktörzs, a három tenyeresen szeldelt levél és az egykörös virágtakaró, amely nem különül el pártára (szirmokra) és csészére, ezért lepelnek nevezzük. Termésük aszmagcsoport, éréskor szétesik és lepereg a talajra.

A tavasz igazi megérkeztét a turisták számára a hóvirágok mellett a kankalinok megjelenése jelzi, bár kettejük virágzása között majd egy hónapnyi eltérés van. Kedvelt dísznövények is, több faj számos fajtája, színváltozatai kaphatók a kereskedelemben. Az öt hazai kankalin faj közül kettő (a szártalan és a tavaszi kankalin) gyakorinak mondható, a másik három (a lisztes, cifra és sugárkankalin) viszont aligha kerülhetne a szemünk elé, hacsak nem zarándokolunk el egy-egy jól eldugott lelőhelyükre. Az öt faj közül négy védett, csak a gyakori tavaszi kankalin (Primula veris) nem. Ez a növény szinte minden hegy- és dombvidéki területünkön gyakori és a déli kitettségű sziklagyepek, lejtősztyeppek, és a vizes élőhelyek kivételével valamennyi növénytársulásban előfordul a bokorerdőktől a szurdokerdőig. A levelek ráncosak, csipkés szélűek, a nyél irányában hirtelen keskenyednek, a 15 - 25 cm hosszú tőkocsánnyal együtt szürkésfehéren molyhosak. Raktározószerve az ujjnyi vastag gyöktörzs, amely a tőlevélrózsa mélyén, annak védelmében meglapuló fő hajtásrüggyel együtt áttelel. A virágok sötétsárgák, csüngők, a szirmok középen kicsípettek, alul csővé nőttek össze. A magok toktermésben fejlődnek, s nyárra érnek meg, de kiszóródásukat a felálló tőkocsány sokáig akadályozza. Így többnyire csak a következő tavasszal csíráznak ki. A botanikusok legtöbbször a kankalinvirágokat hozzák fel az önmegporzás megakadályozásának iskolapéldájául. Az önmegtermékenyítés elkerülésére azért alakultak ki különféle védekezési módok az evolúció során, hogy a szülő génkészletében rejlő hibák ne sokasodjanak az utódban. Az önbeporzás ellen sokféleképpen próbálnak védekezni a növények. Gyakori megelőzési mód, hogy a porzó- és a termőtáj között térbeli távolság van, ilyenek az egyivarú virágok (pl. a barkák). Ha a porzós illetve termős barka ugyanazon az egyeden megtalálható, akkor a növény egylaki. Ha az egyiken csak porzós virágok, a másikon csak termős virágok találhatók, vagyis létezik "fiú"-egyed és "lány"-egyed, akkor kétlakiságról beszélünk. A kétivarú (hímnős) virágoknál az egyik megoldás a pollenek kiszórása és a bibe érése közötti időbeli eltérés. Szélsőséges módja az önmegtermékenyítés megakadályozásának, hogy a saját virágpor mérgezőleg hat a termőre. Egy virágon belül kisebb a lehetőség a térbeli távolság kialakítására. Ennek egyik módja a heterosztélia, amely a kankalinoknál igen jól megfigyelhető. Az egyik egyednél az összes virágban a porzók mélyen, a pártacső középső végéig érnek csak fel, míg a bibeszál hosszú, így kiér a pártatorokig. A másik egyed virágjainál fordítva alakul a helyzet: a bibeszál rövid, és a porzók nyúlnak ki.

Már csak halvány emlékké váltak a hajnali fagyok, napközben egyre erősebb a felmelegedés. Egyre több fa, cserje és lágyszárú borul virágpompába, táplálékul szolgálva az előbújó állatvilágnak. Rovarok százai röpködnek a levegőben, s a fülemüle füttyögése jelzi : megérkeztek a költöző madarak utolsó csapatai is. Kizöldült a táj, friss lomb takarja a völgy mélyét.

Ekkor, a tavasz második felében látható a Fundoklia völgyben a legtöbb érdekesség. A fennsíkon ezüstös árvalányhajtenger és kéklő zsályatömeg hullámzik Különösen a pusztafüves lejtősztyeppben uralkodnak e növények. Közöttük csak szálanként lengedeznek a magyar szegfű (Dianthus pontederae) rózsaszín virágai, vagy a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) fehéres bugái. Kisebb foltokban a kardos peremizs (Inula ensifolia) sárga fészkeit láthatjuk. A nyílt sziklagyepekben, sziklafüves lejtősztyeppekben még mindig sárgállanak a homoki pimpók és a pozdorok, kék bóbitáikat lengetik a gubóvirágok (Globularia punctata).

A gyepek védett növényei közül ekkor virít a pusztai meténg (Vinca herbacea), a fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius), az orchideákat képviselő bíboros kosbor (Orchis purpurea), az illatos virágú, rojtos szirmú István király-szegfűje (Dianthus plumarius ssp. regis-stephani), az ágas-bogas, merevszőrű borzas vértő (Onosma visianii), a sárga, keresztesvirágú magyar repcsény (Erysium odoratum), a kékes levelű pannon borkóró (Thalictrum minus ssp. pseudominus), a fénylő, sárga virágú selymes boglárka (Ranunculus illyricus), a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), a nagyezerjófű (Dictamnus albus), a sugaras zsoltina (Serratula radiata), és a hosszú szárú hangyabogáncs (Jurinea mollis).

A Fundoklia-völgy mindegyik gyeptípusában előfordulnak árvalányhajfajok, s a nyári virágzású kunkorgó árvalányhaj kivételével, valamennyien védettek is. A gyorsan kiszáradó, kőtörmelékes lejtőkön, a kisebb termetű délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis) él, míg a valamivel kedvezőbb adottságú részeken a csinos árvalányhajat (S. pulcherrima) találjuk. Amikor ezüst színt ölt a fennsík, akkor már a termések érnek, és a toklász hosszú, csavarodott, szőrös szálkája kezd el fehérleni. Ez egy repítő és elültető "berendezés". A termés beérése után, könnyen leválik az anyatőről, és méterekre sodródik tőle. A hosszúkás, hegyes termés csak lefelé csúszhat a gyepekben, amit visszafelé elálló szőreinek köszönhet. A talajt fedő szerves törmelékbe horogszerűen beakadva várakozik a nyár eleji esőkre. A csavarodott, kiszáradt szálka ha elázik, lassan visszacsavarodik, s a talajba befúrja a termést. Az árvalányhajakat leginkább a termőhely pusztulása (legeltetés, égetés, taposás) veszélyezteti, de a töveket a tépdesés is károsítja.

Az árvalányhajak alatt megbúvik, de a sziklagyepi részeken azonnal feltűnik fehér és rózsaszín szirmú virágaival a fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius ssp. albidus). A talaj felett terpeszkednek, lassan növő, fásodó szárai. Az új hajtásokat selymes-ezüstös szőröcskék borítják, emiatt szürkészöldek. A pillangós virágok tömött fürtben állnak. Apró hüvelyterméseiben kevés mag található, ezért alig találunk fiatal töveket. Valaha Érd-Parkváros üres telkein, útszélein, kőbányáin is gyakran láthattuk, de mára csak a település szélén maradtak fent kis állományai. Azonban a legeltetés és a várható beépítés miatt mindenütt veszélyben van a fennsíkon. Legfeljebb a völgy oldalain és peremein fog megmenekülni a kipusztulástól.

Napos, meszes gyepeink fűcsomói között kúszik, így csak keveseknek tűnnek fel a pusztai meténg (Vinca herbacea) szép, kék csillagai. Hajtásai hosszú, legyökerező indaként növekednek a nyár közepéig. Az átellenesen álló levelek hónaljából fejlődnek a középkék virágok, melyek áprilistól-májusig, folyamatosan jelennek meg a növekvő inda új szakaszain. A szirmok hegye ferdén lecsapott, tövük csővé összenőtt. Termései nálunk általában nem érnek be, így csak legyökerezésekkel szaporodik. A legelő állatok többnyire kerülik hatóanyagai (a szívre ható vincamin) miatt, de taposásukkal tönkre tehetik a fiatal gyökérfőket, amelyek az áttelelést biztosítják.

A hazai száraz gyepeket járva, léptünk nyomán különös, fűszeres szag csapja meg az orrunk, a kakukkfű (Thymus) illata. A legtöbbször 2-3 kakukkfűfaj is megtalálható ugyanazon élőhelyen, más állandó kísérőfajok (napvirág, magyar szegfű, Sadler-imola, lappangó sás, pusztai csenkesz, stb.) társaságában. Ezeket a kakukkfüves szikla- és lejtőgyepeket összefoglaló néven pannongyepnek is nevezik. Érd peremein, így a völgy környékén is gyakori növények. Cserjésedő, heverő száruk kisebb-nagyobb párnákat képez, s hajtásaik csak ritkán emelkednek arasznyinál magasabbra. Átellenesen álló leveleik kicsik, hosszúkásak, vagy kerekdedek, mirigyszőrökkel borítottak. A felemelkedő, négyszögletű, szőrös hajtások felső levélpárainak tövénél, illetve a hajtás végén, fejecskeszerű csomókba tömörülnek az apró, pirosas színű, ajakos virágok. A kakukkfüvek sokoldalúan használható gyógy- és fűszernövények, illóolajaikat az aromaterápiában is alkalmazzák. Ne felejtsük el, egy védett területen a nem védett fajok begyűjtése is tilos !

Tipikus nyílt sziklagyepi növény a hegyi gamandor (Teucrium montanum). Heverő, cserjésedő száraival valóságos bevonatot képez a kőtörmeléken. Apró, kemény levelei hosszúkásak, fonákuk parányi szőröcskék összefüggő tömegétől fehér. Sárgásfehér, ajakos virágai a molyhos száracskák végén, fejecskeszerűen csoportosulnak. A naprózsa (Fumana procumbens) lassú növekedésű, törpecserje. Rövid, néhány centiméteres szárából, a felszínnel párhuzamosan, sugárirányban fejlődnek az oldalágak. A levelek aprók, tűlevélszerűvé redukálódtak, így lecsökkent a párologtató felület, kisebb lett a sérülésük veszélye, jobban ellenállnak a szélsőséges környezeti viszonyoknak. A fiatal hajtások végein láthatjuk a sárga virágokat. A mélyre hatoló, erős karógyökér lehetővé teszi, hogy gyorsan kiszáradó, törmelékesedő kőzetek hátán is megéljen. Ezért a meszes homokpuszták, nyílt dolomitgyepek, és az aprózódó szarmata mészkő jellegzetes növénye. A naprózsa közeli rokonai a napvirágok. A nyílt sziklagyepek mellett más, kedvezőbb életfeltételeket nyújtó, zártabb gyepekben is megjelennek. Ennek megfelelően a leveleik már valamivel nagyobbak, a szintén fásodó hajtások jobb növekedésűek. Sárga virágaik ugyan rövid életűek, de a kedvező időszakokban folyamatosan nyílhatnak, kisebb megszakításokkal, áprilistól novemberig. A napsütés hatására nyílnak ki az egyes virágok, ám a kora délutáni perzselő melegben a szirmok már le is hullanak. A szürke napvirág (Helianthemum canum), a naprózsával együtt gyakran megjelenik pionírként a száraz, köves felszíneken, ezért átellenesen álló levelei kicsik, molyhosak, a szár többnyire kúszó. A közönséges napvirág (Helianthemum ovatum) nagyobb termetű és virágú, mivel vastagabb talajú, jobb termőképességű helyeken él. Tojásdad levelei zöldek, nagyobbak az előző fajénál. Nagy, sárga virágaival az első keményebb fagyokig találkozhatunk.

Ugyancsak a nyílt sziklagyep védett értéke a kis termetű pannon borkóró (Thalictrum minus ssp. pseudominus). Az erős, elágazó gyöktörzséből fejlődő, arasznyi hajtás kékes-deres. Az apró levélkékből álló, többszörösen összetett levelek olyan hatást keltenek mintha kékes fátyol lebegne a talaj felett. A kis virágzatok jelentéktelenek, legfeljebb csak a sárgálló porzókra figyelünk fel. A selymes boglárka (Ranunculus illyricus) rokona a borkórónak, de vele ellentétben, éppen hogy a viszonylag nagy, fénylő, halványsárga virágok keltik fel érdeklődésünket. A száraz gyepeket kevés boglárkafaj lakja, de közülük talán az egyik legszebb a selymes boglárka. Nevét a szárra és a keskeny levelekre rásimuló szőrzetének köszönheti, az egész növény szinte ragyog, világít a zöld fűben.

A lapos részeken szálanként, elvétve magaslik, de az északra néző lejtőn tucatjával nő a hangyabogáncs (Jurinea mollis). Majd egy méteres, szürkéllő szárán, legfeljebb alul láthatunk leveleket. Tőlevelei szeldeltek, a fonákuk fehér. A hosszú, vékony szár tetején magányos, gömbölyded, pirosas fészekvirágzat fejlődik, amelyen szinte mindig motoz egy-két hangya.
 
Ugyancsak a fészkesek közé tartozik a sugaras zsoltina (Serratula radiata), amely az Érd-sóskúti-fennsíkon igen ritka, csak a völgy peremén, néhány helyen él. A hangyabogáncsnál jóval kisebb, sötétzöld növény. A szár felső részén keskeny, alul szárnyasan szeldelt levelek nőnek, ezekről még virág nélkül is felismerhető. Két-három virágzat is fejlődhet, ezek szintén fejecskeszerűek, piroslók. A völgy környékét járva a gyepekben itt-ott találkozhatunk egy elágazó szárú, de kis termetű harangvirággal, a pongyola harangvirággal (Campanula sibirica). Az egész növény serteszőröktől szürkészöld. A virágok hosszúkás, szűk harangot formáznak, a párta lilás színű.
 
Köves útszéleken gyakorta láthatunk kékes-lilás virágzatú, érdekes, de kellemetlen tapintású növényeket, ezek az érdeslevelűek közé tartozó kígyósziszek (Echium). Az érdeslevelűeknek erős karógyökere van, amelynek a külső része pirosas festékanyagot tartalmazhat. Különösen jellemző sajátossága ez a kigyószisszel rokon vértöveknek (Onosma)
 
A fennsíkon nem ritka a halványsárga virágú borzas vértő (Onosma visianii). A növény kétéves, az első évben egy érdekes megjelenésű tőlevélrózsát növeszt, amely leginkább egy vastag levelű, "tüskés" fűcsomóhoz hasonlítható. Ekkor a levelek 10-30 cm hosszúak, 1-2 cm szélesek, serteszőröktől érdes tapintásúak. A 20-30 csomóban álló levél nem sokkal magasodik a gyep fölé. A következő évben néhány tőlevél kihajtása után, májusban kiemelkedik a mintegy félméteres szár, amely a tér szinte minden irányába hajtásokat fejleszt. Ezek végén, egymás után sorban nyílnak a csészéből alig kiemelkedő, vajszínű virágok. Az egyes szirmok csőszerűen összenőttek, így a párta egyszerre hullik le az elnyílás után. A termés négy kis makkocska. A növény nyár végére elszárad, a föld alatti rész elrothad. Az őszi szelek a keménnyé szikkadt szárat tovagörgetik a pusztában, miközben az elszórja magvait. A vértő rokonsága főleg a meleg szubtrópusi tájakon terjedt el.

A pusztagyepek jellegzetes növényei a zsályák, melyekkel elszórtan úton-útfélen találkozhatunk. A mirigyszőröktől ragadós, bozontos virágzatú osztrák zsálya (Salvia austriaca) csak szálanként fordul elő, de termete és nagy, sárgásfehér, ajakos virágai miatt kitűnik a többi növény közül. Az ugyancsak nagy termetű, liláskék virágú mezei zsálya (S. pratensis) aromás illatú, gyógynövény. Szinte állandó kísérője az árvalányhajaknak. A völgy északi lejtőjén összefüggő foltokat képez, itt a többinél délcegebb, ritka, rózsaszínű példánya is él. Az alacsonyabb termetű, tömöttebb virágfürtű ligeti zsálya (S. nemorosa) sarjtelepeket alkot a vastagabb talajú, dús fűvű részeken. Löszjelző növény, de elszaporodása az élőhely zavarására, gyomosodására utal. Virágai kisebbek, halványabbak a mezei zsályáénál, virágzásuk az őszi fagyokig eltarthat. Érdekes különlegesség a robusztus muskotály zsálya (Salvia sclarea) megtelepedése. Mediterrán elterjedésű, korábban nálunk csak dísznövényként ismertük. A Dél-Alföldön már sokfelé felbukkant, terjeszkedő faj.

A völgyet szegélyező bokrok közül menyasszonycsokorként díszlenek a galagonyák, és nagy, halványpiros, vagy fehéres virágaikkal pompáznak a vadrózsák. A cserjék alatt, és a velük szomszédos gyepekben megjelennek a tölgyesek virágai. Helyenként kék szőnyeget képez az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), amely szintén az érdeslevelűek közé tartozik. Ennek megfelelően a szőrős növény tapintása érdes, szúrós, virágai csövesek, hasonlóan a vértövekéhez. A párta eleinte pirosas, majd szép enciánkékké válik. Az érett termések apró gyöngyszerűek, fehérek, simák, és meglehetősen kemények. Különösen akkor tűnnek fel, amikor barnára színeződött már az aljnövényzet.Az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) nagy, fehér virágai az utóbbi években eltűntek a völgyből, de gyöktörzseik remélhetőleg még lappanganak a bokrok tövénél. Nálunk nevével ellentétben nem a zárt erdőkben, hanem a száraz tölgyesek szélein és tisztásain, bokros, füves területeken virágzik.

A völgyoldalakon kettesével, hármasával, vagy kisebb csoportokban magaslik a csodálatos virágú nagyezerjófű (Dictamnus albus). Egyik legmutatósabb védett növényünk. Hiába száz- és százféle májusi virág pompája, a kiritkuló, meleg tölgyesek és bokorerdők füves területein azonnal feltűnik e délceg növény. A meleg égöv alatt elterjedt rutafélék (ide tartozik a narancs és a citrom is) egyetlen hazai képviselője. A rutákra jellemző az illóolajokban való gazdagság, ez érvényes a mi nagyezerjófüvünkre is. Szélcsendes, meleg időben olyan erős lehet a kipárolgása, hogy egy szál gyufával lángra lobbantható a növény körüli citromillatú gázfelhő. Ezt azonban hajunk és a nagyezerjófű védelme érdekében ne tegyük! Az ezerjófű nevet hajdani gyógyászati felhasználásának köszönheti: epilepszia, köszvény, szív- és gyomorpanaszok esetén alkalmazták. A növény lágyszárú, így áttelelő szerve a mélyre nyúló gyökérzete. Tavasz közepén fejődik ki a hajtás. A levelek páratlanul szárnyasan összetettek, hasonlítanak a diófáéhoz, de még inkább a kőriséhez. Az egyes mirigyszőröktől érdes tapintású az egész növény, még a virágok és a termés is melyek érintése akár bőrgyulladást is okozhat. A virágzat termetes fürt. Az egyes virágok 4 - 5 cm nagyságúak, illatosak. Az öt szirom világos vagy sötét rózsaszín, az erek lilásak, vörösek, így cirmos hatásúak. A virágzás május második feléto l június közepéig tarthat. A termés ötszögletű tok, amelyből nyár közepétől szóródnak ki a magok.

A Fundoklia-völgy oldalain orchideák is élnek. E növénycsoport nevének hallatán mindenkinek a hatalmas, gyakran illatos, olykor bizarr virágú trópusi példányok jelennek meg lelki szemei előtt, s nem a kisebb hazaiak, amelyek mellett olykor elmegyünk túráinkon. Magyarországon közel 50 faj található belőlük, de csak 4-5 feltűnőbb közülük. Virágméretük 1-2 cm, ám némelyiknek ennek ellenére igen látványos a virágzása, mert a virágok vaskos fürtben állnak.
 
Április, májusi orchideáink a kosborok. Egy-egy viráguk igen hasonlít pl. egy csecsemőre (bíboros, tarka vagy sömörös kosbor), katonára (vitézkosbor), majomra (majomkosbor), kutya- vagy szamárfejre (agárkosbor, füles kosbor). Az ivarlevelek adják az arcot, a szemeket, az azt körbeölelő öt lepellevél a sapkát, sisakot, az alsó, hatodik lepellevél, a "mézajak" pedig a testet formázza. Az ivarlevelek elhelyezkedése és alakja is különleges. A termő vaskos, ehhez hozzánőtt az egy porzóból kialakult, két kis dobverőhöz hasonlító pollinárium. Ezek rátapadnak a nektárért érkező rovarra, és így "felékesítve" száll tovább egy másik virágba, amelyet aztán velük beporoz. Ahány virága megtermékenyült a virágfürtnek, annyi toktermés érik be június végére. A Kakukk-hegyről már megismert bíboros kosbor (Orchis purpurea) itt is terem. Áttelelő szerve egy szárgumó, amely még előző évben elraktározott anyagokat tartalmaz. Ebből hajtanak ki kora tavasszal a tőlevelek, amelyek levélrózsát alkotnak. A levelek ép szélűek, fénylő zöldek, törékenyek, az erek párhuzamosan futnak. A tavasz közepén a levelek megnyúlnak, a levélrózsa közepéből pedig kiemelkedik a virágzat. Ekkorra már a szárgumóból törékeny, áttetsző, fehéres gyökerek nyúlnak arasznyi távolságra, és elkezd fejlődni a jövő évi gumó is. A virágzás április második felében kezdődik és a hűvösebb helyeken május végéig is eltarthat. A virágzat 30-50 cm magas, buzogányszerű. Az egyes virágok igen különlegesek, érdemes közelről vizsgálnunk őket. A mézajak fehéres, esetleg rózsaszínes, rajta sötétlila foltokkal, amit parányi mirigyszőrpamacsok alkotnak. A lepel többi tagja összehajolva sötétbíbor színű, sisakot képez az ivarlevelek körül. A bí boros kosbor élőhelyei főleg a napsütötte, szárazabb erdőtípusok, de a sötét bükkösöktől a bozótos, füves területekig bárhol előfordulhat, ahol vegyszerezéssel és talajmunkákkal nem háborgatják a területet. A Fundoklia-völgyben 25-30 példánya él, így az itteni populáció életképesnek mondható, csak az a probléma, hogy az állomány 80%-a , egymáshoz közel, mintegy 20 m2 -s területen él, így gondatlanságból könnyen megsemmisíthető.

Ugyancsak a bokrok szegélyében látható a tarka nőszirom (Iris variegata), amely a hazai nőszirmok egyik legszínpompásabb, és szerencsére a leggyakoribb képviselője, de Érd környékén elég ritka, állományai kicsik. A vaskos gyöktörzsből tavasz elején kihajtanak a kardalakú levelek, amelyek nyárra 20-40 cm hosszúságot érnek el. Ismertetőjegye, hogy a párhuzamosan futó erek kiemelkednek a kard alakú levéllemez síkjából, bordás tapintásúvá teszik azt, így e növényt virág nélkül is felismerhetjük. Májusra a levelek közül kifejlődik a 40-50 cm magas, elágazó szár, amelyen tucatnyi virág nyílik. A virág - ahogy a növény neve is utal rá (variegata = tarka) - többszínű, a három belső lepellevél sárga, a külső három világossárga, erezetük barnás vagy sötét ibolyás. A virágzás áthúzódhat júniusra is. E szép, védett növény tipikus erdősztyepp faj. Leginkább a növénygyűjtő kirándulóktól és a meleg hegylábak telkesítésétől kell félteni. A kertekben számos nagytermetű, hibrid változatával találkozhatunk. Az eredetit hagyjuk élni, pompázni ott, ahol ráleltünk.

A völgy mélyén, az árnyas bozótosban, a hagymás-gumós, gyöktörzses tavaszi virágszőnyegek eltünedeztek, visszavonultak a földalatti raktározó szerveikbe. Az erdő alsó szintjeinek besötétedése miatt a magányos, de feltűnő virágú növények kezdenek el nyílni, így a Fundoklia egyik különlegessége a hűvösebb erdőkre jellemző turbánliliom (Lilium martagon). Élőhelyei az üdébb kevert erdők, szurdokok, gyertyános-tölgyesek, bükkösök, de megjelenhet a havasi réteken is. A növény 60-120 cm magasságú, az itteni példányok 1 m körüliek. Áttelelő szerve a buroklevelek nélküli, kissé elálló pikkelylevelű hagyma. Ez általában 10-15 cm mélyen található, ahol szinte egész évben üde a talaj. Áprilisban jelenik meg a hajtás, amely különösen májusban növekszik gyorsan. A lomblevelek a szár alsó felén látszólag örvökben állnak, de feljebb már szórtan, egyesével. A látványos virágzat 3-15 virágú fürt. Az egyes virágok kocsányokon csüngnek, bókolnak, rózsaszínűek vagy vörösesen pirosak, sötétbíbor foltokkal. A bimbók még lefelé állnak, kinyíláskor azonban hátrahajlanak a lepellevelek, így koronát, még inkább turbánt formálnak. A nyílás vége felé a termő odahajlik a hat téglavörös porzó valamelyikéhez, igyekszik bebiztosítani a beporzást. A nyár közepére beérő toktermés háromrekeszes, benne sok lapos maggal. Az itteni állomány jelentősen megsínylette, hogy a bozótost, a felnövekvő erdőt ritkítják, a több fény mellett, több meleg is érkezik, ráadásul a virágokat letépdesik. Alig egy évtizede még 40 tős volt a populáció, ebből 10-15 virágzott, míg az utóbbi években jó ha 1-2 virágzó példányt találunk.

Az északra néző lejtő aljában, a völgyfenék oldalában szőnyeget képez az illatos virágfürtű, de igen mérgező gyöngyvirág (Convallaria majalis). Kúszó gyöktörzse üde talajt jelez. Rokonaival, az ugyancsak kúszó gyöktörzsű salamonpecsétekkel együtt, valóságos talajszárazódási sor rakható ki belőlük. A salamonpecsétek hosszabb szára végig leveles, a fehér, harang alakú virágok a levelek hónaljából erednek. A gyöngyvirággal azonos nedvességű talajt a nagyra növő széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium) kedveli, de feljebb, a kevésbé üde részeken is előfordul. Fényes levelei két sorban állnak. A völgy szárazabb oldalain és a sziklagyepekben megjelenő soktérdű salamonpecsét (P. odoratum) kistermetű, gyakran csak arasznyi. A kiszáradás ellen fehérlő, viaszos bevonatával védekezik.

Május végén, júniusban, a turbánliliom mellett, a másik legelegánsabb erdei növény, a baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia). Ilyenkor, nyílása kezdetén, a karcsú száron nagy kék virágok tucatja alkot laza fürtöt. Később, már jóval kevesebb nyílik egyszerre, ám ekkor is megcsodáljuk, hiszen a magas (0,5-1 m), de vékony, sötétzöld szárhoz, és a keskeny levelekhez képest, a virágok meghökkentően nagyok. A virágrügyek képzése minden esős időszakban beindul, így még ősszel is találkozhatunk egy-két kisebb méretű virágával.

Júniusra kiszárad a talaj felső része. A gyepek sekélyen gyökerező virágszőnyegeit felváltják a nagy gyökérrendszerű, vagy mélyre nyúló karógyökerű, kis levélfelületű, gyakran szőrös-bundás, szárazságtűrő pusztai fajok.
 
A kopárabb részeken aranyló foltokat képez a hatsoros és a borsos varjúháj (Sedum sexangulare, S. acre). Ezek a növények a kövirózsák rokonai, hozzájuk hasonlóan a leveleikben vizet raktároznak. A sziklafelszínek, kőtörmelékek első lakói, még ott is képesek megélni, ahol a mohák és a zuzmók életképtelenek.
 
A zárt gyepekben ekkortájt különféle aggófű- (Senecio) és hölgymál fajok (Hieracium) sárgállanak, de nyílik még a peremizs is. Szálanként ökörfarkkórók (Verbascum), bogáncsok (Carduus) pompáznak, másutt kisebb-nagyobb csoportokban, a hegyi len (Linum austriacum) kéklő csokrait láthatjuk.

A leneket már ősidők óta ismeri és hasznosítja az emberiség, tartós rostjai és olajos magvai miatt. Általában melegkedvelő növények, amelyek fajtól függően a nedves kaszálóktól a száraz sziklagyepekig bármelyik hegyi réttípus lágyszárúi között előfordulnak. A Fundoklia völgyben két védett fajuk is él. A halvány lilás vagy rózsaszínes árlevelű len (Linum tenuifolium), a száraz, köves gyepek növénye. Elágazó, vékony szárán, egymás után fejlődnek az egy napig nyíló virágok. A virágzás nyár elejétől, az októberi fagyokig tart. A sárga len (L. flavum) a jelenlegi klímánknak megfelelő erdős puszta növénye. Meleg, napos, pusztafüves réteken, lejtőkön és sziklagyepeken találkozhatunk vele. Évelő növény, áttelelő szerve az elágazó, mélyre hatoló gyöktörzs, amelyből már a tavasz elején előbújnak a keskeny, nyelv alakú levelek. A meddő hajtások alacsony tőlevélrózsát alkotnak, mí g az erős, virágzó szárak 30-40 cm magasak, elágaznak. A virágzás május végén kezdődik és június végéig tart. Egy-egy növény sokáig virít, mert az elágazó száron 20-40 virág nyílik, szinte egymás után. Az öt sárga szirom a tövénél összenőtt, így az egy napos nyílás után egyszerre hullanak le. A nyár második felére beérő toktermések rekeszeiben a jól ismert lapos-tojásdad, sötét "lenmagokat" találjuk. A kék virágú hegyi len (L. austriacum) nem védett, néhol nagy foltokban láthatjuk, de kíméljük, hiszen a szedést követő percekben már el is fonnyad, majd lehullik a párta.

A sziklagyepek és lejtősztyeppek jellemző virágai a szegfűfélék. A magyar szegfű (Dianthus pontederae) magasabb, pirosas színű virágai csomókban ülnek, inkább a zárt gyepekben találjuk. Virágzása május elejétől, június végéig tart. Az egész pannon flóratartományban elterjedt, Érd környékén is gyakori. A fehérvirágú, rojtosszirmú szegfüvek ezüstös párnákat képeznek a sziklagyepekben vagy a homokpusztákon. Leveleik keskenyek, a legtöbbször viaszos bevonatúak, virágaik illatosak. A Kárpát-medencében és a Kárpátok vonulatain több bennszülött kis fajjal találkozhatunk, ezek területileg jól elkülönülve, közel azonos élőhelyeken egymást helyettesítik. Közülük a itt az István király-szegfű (Dianthus pontederae ssp. regis-stephani) él. A növény lapos, szürkés kis párnáit a sziklás, kőtörmelékes völgyoldalakon láthatjuk. A szárazság ellen levélfelületének lecsökkentésével, és viaszos bevonatával védekezik, merev, szúrós tűleveleit az állatok többnyire nem bántják.A növény dolomitlakó, ezért érdekes a fundoklia-völgyi megjelenése, a szarmata mészkövön. Ennek oka a két kőzet hasonló fizikai sajátossága, mindkettő jól porzódik, mállási sajátosságaiban a dolomittal egyezik meg és nem az egyéb mészkövekkel. Ez a magyarázata annak is, hogy más dolomitnövények, például a magyar gurgolya (Seseli leucospermum), a szirtőr (Hornungia petraea) is találhatók a fennsíkon.

Szintén a sziklagyepek kis termetű növénye a kereklevelű harangvirág (Campanula rotundifolia). Neve megtévesztő, csak a tőlevelek kerekdedek, szív alakúak, a szárlevelek felfelé egyre keskenyebbek, szálasak. A felálló, vékony száracskákon, formás, liláskék harangocskák lengedeznek, melyekkel még ősszel is találkozhatunk. A sziklagyepben is előfordul, de inkább a lejtőgyepek, száraz, ritkás tölgyesek növénye a csomós harangvirág (C. glomerata), és az olasz harangvirág (C. bononiensis). Mindkét faj 60-90 cm magas szárú, bársonyos-szőrös, dekoratív növény. A csomós harangvirág kékeslila virágai egyesével, kettesével, vagy kisebb csomókban ülnek a szár egy-egy levelének hónaljában, a szár tetején pedig egy nagyobb fejecskét alkotnak. Az olasz harangvirágnak viszont hosszú, karcsú bugavirágzata van, az egyes virágok halványak, liláskékek. Az időjárás viszontagságait jól tűrik, az aszályban, de gyakran még az első fagyok után is láthatunk rajtuk egy-egy virágot. Élettelen, erős, ellenálló szárukkal még a következő évben is találkozhatunk, a száraz kórósok jellemző fajai.
 
Az ország füves területein sokfelé láthatunk imolákat, vagy más néven búzavirágokat. Többségük szinte gyomként nő az útszéleken, de védett ritkaságok is vannak közöttük. A löszgyepeknél megismert budai vagy Sadler-imola (Centaurea sadleriana), az alföldi és a hegylábi száraz gyepek gyakori bennszülött növénye, itt is él. Mivel élőhelyei országszerte a parcellázások áldozataivá váltak, védettséget kapott. Gyöktörzse és szára erős, elágazó. Levelei szeldeltek, merev tapintásúak. A virágok gömbölyded fészekbe csoportosulnak, melyet alulról feketés, tüskésszélű, feljebb már aranyló, hártyás fészekpikkelyek borítanak. A fészket alkotó virágok apró, pirosas csövecskék, csak a szélsők nagyobbak, ezek teszik feltűnővé a virágzatot. Az elágazó hajtásokon sok virágzat alakul ki, s ezért a nyár közepéig is elhúzódhat a virágzás, miközben folyamatosan érnek be a kaszattermések. Érden és környékén gyakori, de hosszútávon csak a védett területeken biztos a fennmaradása.
 
A völgyben alig látható, de a mellette elterülő, még beépítetlen fennsíkon több száz töve él a védett bunkós hagymának (Allium sphaerocephalon). Többnyire 3-4 négyzetméterenként találunk egy-egy szálat, melyhez lehajolva, megcsodálhatjuk e szerény megjelenésű növény egyszerű szépségét. A levelei vékony hengeresek, a 20-30 cm magas száron gömbszerűen tömörülnek a pirosló virágok.
 
Ha nyár vége felé érkezünk a területre, már kevesebb a látványos virág. A heteken át tartó kánikulát vagy fullasztó, párás meleget csak egy-két órára esetleg néhány napra szakítja meg gyenge lehűlés, amelyet jótékony záporok, esetleg kevésbé jótékony zivatarok, jégesők okoznak. Ekkorra már kiszáradt a napsütötte sziklagyepek és lejtősztyeppek talaja. A növények jelentős része nyugalomba vonul, s csak az őszi esők megérkeztével hajtanak ki újra.
 
A kopár mészkőfoltokon a napvirág és a naprózsa virágzik kitartóan, másutt a kékszínű csomós harangvirág és a fehérvirágú ágas homokliliom emelkedik a szárazodó fűcsomók fölé.

A száraz gyepek jellemző hagymás növénye a sárga hagyma (Allium flavum). Néhol csak szálanként, de többnyire látványos tömegben fordul elő. Levelei vékonyak, csőszerűek, így védekezik a nagyobb vízveszteség ellen. Ilyenkor gyökerei inkább csak rögzítenek, s a hagyma tartalékaiból virágzik, majd ha csapadékosra fordul az időjárás újra feltöltheti tápanyagokkal. A forró nyárban több olyan növény is díszlik , amelyek virágai a nagy cellulóztartalom miatt az elnyílás után is sokáig megmaradnak. Ezeket hívjuk szalmavirágoknak. Talán az egyik legszebb közülük az ékes vasvirág (Xeranthemum annuum). Amit virágnak hiszünk, az az apró, jelentéktelen virágocskákból kialakult fészkes virágzat, és a fészek alját borító pikkelylevelek szélső, sziromszerű, fényes, halványlila levelei. Bolygatott, száraz gyepek egynyári növénye. Fénylő, szürkés, kékes megjelenésükkel, tüskés buzogányhoz hasonló, gömbszerű virágzatukkal a bizarr szépség megtestesítői a szamárkenyerek. Ezeket is gyakran gyűjtik, pedig a kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus) védett ritkasága a hajdani pusztáknak. Áttelelő szerve a mélyre hatoló, elágazó, vaskos gyöktörzs, amelyből tavasz elején kezdenek fejlődni a hajtások. A levelek szeldeltek, merevek, a levéllemez széle fogas-tüskés. A levélfonák fehéres, molyhos, ez csökkenti a vízvesztést. A gyöktörzsből több, 30 - 70 cm magas szár növekedik. Az elágazó szárak végén egy-egy szürkéskék, gömb alakú fészekvirágzat fejlődik. A gömb átmérője 3 - 5 cm, benne 50 - 100 virág látható. A párta öt hosszú, acélkék szirma alul csővé záródik. A virágzás június végétől szeptemberig is eltarthat. Különösen a méhek és a tőrösdarazsak látogatják rendszeresen, de egy-két lepke is megjelenik a sok nektár miatt. Nyár végére, őszre érik be a számos kaszattermés, és szétesik a gömb alakú fészek. A kék szamárkenyér az Alföld lösz- és homokpusztáin, és a középhegység mészkő- és dolomitlejtőinek alsóbb, vastagabb talajú részein található, mindig napos fekvésben. A völgy szájadékánál fennmaradt löszlepel növénye. Utolsó példánya a löszfal tetején él. Az állatok ellen hatásosan védekezik, de a késsel, ásóval vagy dózerral felfegyverzett emberrel szemben tehetetlen.
 
A nyár vége felé visszatérve kopárság fogad bennünket. A száraz réteken élő lágyszárúak többségének javában tart a kényszerpihenője, terméseiket elszórták már, visszavonultak a talajban rejtőzködő raktározó szerveikbe, vagy megsárgulva, megfonnyadva várják az első őszi esőket, amikor majd újra zöldelleni, és hajtani kezdenek. Magányos virágnak ilyenkor már nem sok esélye van a beporzásra, ezért zömmel olyan növények virítanak, ahol a virágok fejecskébe, fészekbe, vagy ernyőbe tömörültek. A perzselő forróságban élénk színeket hiába keresünk, a fehér és a halvány sárga uralkodik. Az ekkor virágzók közös jellemzője, hogy gyökérzetük terebélyes, gyöktörzsük vaskos, képes a víz raktározására, leveleik viszont keskenyek, gyakran molyhosak, így kevesebbet párologtatnak. A zöld részek, de még a virágzat is serteszőrös, tüskés, esetleg rosszízű, ezért a legelő állatok nem bántják őket. Jó példa erre az ernyősök közé tartozó mezei iringó (Eryngium campestre). Szára, levele kemény, a levélsallangok szúrós hegyben végződnek. A gurgolyák (Seseli) annyira lecsökkentették a párologtató felületet, hogy a leveleik alig 1 - 2 mm-es szeletkékből állnak.

A forróság megszűnése, a jelentősebb éjszakai lehűlések, a talajok újbóli átnedvesedése több változást is elindít a természet nyári arculatához képest. A kiszáradó gyepek és tölgyesek nyár közepén nyugalomba vonult növényei újra kihajtanak, illetve több faj is virágzásnak indul. A magasra növő nyári lágyszárúak termése beérett, jelentős részük elszáradt, kóróvá vált. A pusztai növények több fajának (pl. borzas vértő, mezei iringó) gömbszerű kóróját az őszi szelek tovagörgetik a talajon, s közben a magok folyamatosan szóródnak. Ezt nevezik ördögszekérnek.

Az ernyősök, a vajszínű ördögszem, és a pézsmahagyma tömeges nyílása folyamatossá teszi a nyárvégi - őszi átmenetet a száraz gyepekben.
 
A védett pézsmahagyma (Allium moschatum) egyike a legkisebb hagymáknak. A hozzá hasonló fajoktól a bókoló virágok és sarjhagymácskák nélküli, tömött virágzata és alacsony termete különbözteti meg. A szár arasznyi magas, a levelek fonalszerűek. A virágzat lapos-gömbös, 10 - 20 felálló virágból áll. Az illatos virágok az egyszikű liliomfélék jellegzetességeit mutatják: hat lepellevél, hat porzó található, a megtermékenyülés után háromrekeszes toktermés fejlődik. A lepellevelek fehérek vagy halvány rózsaszínűek, középen sötétebb rózsaszín, vagy liláspiros főérrel. A kisméretű hagyma 2 - 3 cm mélyen található a vékony talajban. A pézsmahagyma élőhelyei a száraz, meleg talajú, meszes sziklagyepek, lejtőgyepek, és az Alföld lösz- és homokpusztái. Leggyakoribb a Dunántúli-középhegységben, így nálunk, a fennsíkon is elterjedt.

Jellegzetes nyárvégi, őszi virágai a magyar erdős pusztáknak a gyújtoványfüvek és az ördögszemek. A vajszínű ördögszem (Scabiosa ochroleuca) az egyik legközönségesebb növényünk. Mélyre hatoló gyökérzete, erős gyöktörzse, és vékony szeletekre redukálódott, bársonyos levelei révén jól tűri az időjárás viszontagságait, így sárgás fejecskébe tömörült virágait a nyár közepétől egészen a fagyok beálltáig láthatjuk a száraz gyepekben. Hasonló élőhelyeken, de jóval ritkábban fordul elő a halvány liláskék virágzatú szürkés ördögszem (S. canescens). A gyom jellegű közönséges gyújtoványfűvel (Linaria vulgaris) még az utcai árkok szélén is találkozhatunk, könnyen ráismerhetünk, hiszen virágai olyanok, minta kerti oroszlánszájé (vagy más néven tátikáé), csak kisebbek és sárgák. Az előzőhöz hasonlító, de annál kisebb termetű, és virágú keskenylevelű gyújtoványfű (L. angustissima), és a magasabb, hamvas szárú rekettyelevelű gyújtoványfű (L. genistifolia) azonban a száraz gyepek növénye. Mindhárom faj a nyár elejétől, közepétől nyílik a fagyok beálltáig.

A völgyoldal száraz, kőtörmelékes, törpe fűvű sziklagyepében, könnyű észre venni a magyar gurgolya (Seseli leucospermum) fehérlő ernyőit. A növény valószínűleg két eljegesedés közötti, a mainál melegebb időszak bennszülött maradványa, mely e vidéken, a Dunántúli-középhegységben vált önálló fajjá. Erős, elágazó karógyökere mélyen hatol a sziklarepedések, törmelékek talajába. A 15 - 60 cm magas szár mindig elágazik. A levelei a kaporéhoz hasonlóan 0,5 mm-es fonalakra szeldeltek, így a meleg, száraz termőhelyen jelentéktelen a növény vízvesztése. Nyár elejéig csak a fonalas levélcsomókat láthatjuk a sziklás, köves talajon, majd a nyár közepén hajt többé-kevésbé terebélyes szárat, amelynek hajtásvégein ernyők jelennek meg. A félgömbszerű ernyőcskék egy nagyobb összetett ernyős virágzatot alkotnak. A virágzás augusztustól októberig tart, ilyenkor az ernyők szép fehéres színűek. A magyar gurgolya csak hazánkban, a Dunántúli-középhegységben és a Naszályon fordul elő. Élőhelyei a dolomithegyek és a szarmata mészkő napos, száraz sziklagyepei.. Az aprózódó törmelékes lejtőkön a növénytakaró kevésbé képes záródni, állandósulni, így a különféle jövevény és maradványfajok számára is jut hely. Az ilyen törmelékes, fátlan lejtőkön számos ritka növény- és állatfaj maradt fenn a régmúlt idők sokféle élővilágából.

Elégséges csapadék esetén szeptember második felében újabb szín jelenik meg a Fundoklia-völgy keleti löszös lejtőjén: a vetővirág (Sternbergia colchiciflora) földön ülő sárga virágai. Ősszel csak a zöld részek nélküli, sárga virág jelenik meg, a termés és az egymás mögött sorakozó, keskeny levelek pedig tavasszal. A növény áttelelő szerve az 1-2 cm-es hagyma, melyet sötét buroklevelek borítanak. Ebből hajt ki tavasszal az 5-8 cm hosszú, 0,5 cm széles négy levél. Közöttük jelenik meg az előző évi virág gömbös-tojásdad termése. A toktermésből kipotyogó magok fehér függelékét a hangyák fogyasztják, így a magok elcipelésével, föld alá hordásával segítik a növény szaporodását. Május végére eltűnnek a vetővirág zöld részei, nyugalomba vonul a perzselő nyár elől. A kiadós ősz eleji esők után jelenik meg a citromsárga virág, de ez csak napsütésben nyílik ki. A virág szára rövid, alig emelkedik ki a földből, gyakran a talajban megtermékenyül. Teljesen kinyílva olyan, mint egy fűben heverő sárga csillag. A virág hat "szirma" bársonyosan fénylő, 2-4 cm hosszú, 0,5 - 1 cm széles. Összességében egy virág 5-8 cm-es is lehet, de sajnos csak egy-két napig nyílik. Élőhelyei a háborítatlan, meleg ősgyepek és a száraz, ritkás tölgyesek. Elterjedésének északi határa, környékünkön húzódik, de inkább az Alföld déli részein és a középhegység déli lejtőin találhatjuk. Szinte mindenütt csak szálanként, vagy kisebb csoportokban látható.

Október végére már csak néhány harangvirág, a gyújtoványfüvek, a sárga és a piros fogfüvek (Odontites lutea, O. rubra), az ördögszekerek és a gurgolyák tartogatnak virágokat. Többnyire 10 - 17 ° C között mozog a nappali felmelegedés, az éjszakák azonban már hidegek. A fokozódó lehűlés miatt a hajnali harmat a hónap második felétől dér formájában köszönthet ránk, de tartós fagyok még nem jellemzőek. Magasabb hegységeinkben váratlanul megjelenhet egy-egy rövid életű hótakaró. A fény mennyiségének és minőségének változása, a hőmérséklet csökkenése kiváltja az élővilágból azokat az örökletes mechanizmusokat, amelyekkel a közelgő kedvezőtlen időszakot átvészelhetik.
 
Az őszutó, a télire való készülődés jegyében zajlik. Az október végi fagyok megérlelték már a vadon utolsó gyümölcseit: a kökényt, a galagonyát és a csipkebogyót is, amelyek közül csak ez utóbbi marad fenn az ágakon, így a fagyos időszakban táplálékul szolgál madárnak, emlősnek egyaránt.
 
A megsárgult gyepekben új, zöld foltok jelennek meg: a nyári szárazság miatt nyugalomba vonult fajok közül néhány az őszi csapadék hatására tőleveleket hajt, mások újult erővel folytatják a megszakított virágzást (pl.: harangvirágok), megint mások magjaiból kikelt apró növénykék százai borítják a talajt.
 
Novemberben már leáll a kontinentális éghajlat növényeinek fejlődése, a lágyszárúak zöme visszahúzódik áttelelő szervébe (gumó, hagyma, gyöktörzs, stb.) vagy csak a magjaik várják nyugalomban a tél elmúlását. A talaj feletti lágy részek elszáradtak vagy elfagytak, majd a nedvesebb időszakok alatt a gombák és a baktériumok lebontják az elhalt szerves anyagokat a növények számára újra felvehető vegyületté.

Halász Antal
 
(fotók: Halász Antal, Szerényi Júlia)